Levéltári Közlemények, 27. (1956)

Levéltári Közlemények, 27. (1956) - IRODALOM - Hajnal István: Comitatio Internazionale di Scienze Storiche. X. Congresso Internazionale di Scienze Storiche. Roma 4-11 Settembre 1955. Vol. I. Firenze, 1955. / 205–211. o.

210 Irodalom ták, arra mutat, hogy ifjúkori kutatásaimnak alapgondolata termékeny volt., s 'hogy nagy kár, hogy e kutatásaimat azóta is csak igen szerény keretek között folytathattam. 1921-ben, csak magyar nyelven, rövid német kivonattal megjelent első idevágó munkám a nemzetközi irodalomban először vetette föl az egyetemi írásoktatásnak gondolatát, nagy szerepét az európai írás egységes terjedésében. Az aránylag szegényes méretű és kivitelű facsimilék, amelyeket közöltem, mégis bizonyos figyelmet keltettek a külföldön is; legalábbis regisztrálták konklúzióimat, amelyek azonban akkor túlmerészeknek látszottak s rnég csak jelentősebb tudományos vitára sem késztették a nemzetközi irodalmat. Hasonlóképpen egy 1934-ben egy brüsszeli, folyóiratban megjelent tanulmányom sem. 1943-ban egy kisebb munkám, a „Vergleichende Schriftproben", már visszhangot keltett, de a háború miatt

r kevésséhatott el a nyugati országokba. Az Í952-ben a brüsszeli „Scriptorium"-ban közölt tanulmányom már nagyobb érdeklődéssel találkozott. 1936-ban megjelent a francia í. Destrez munkája, amely kimutatta nagyszámú kódexnek eredetét a különböző egyetemekről, paleográfiai bizonyítással. Hatalmas és költséges facsimile-kiadvány ez; s most már komolyan ráirányította a figyelmet azegyetemekre, mint írásközpontokra. Végre az 1954. évben, Akadémiánk jóvoltából, terjedelmesebb munkát adhattam ki francia nyelven az egyetemi írásközpontra vonatkozó kutatásaimról. Az első szórványos külföldi bírálatok máris megjelentek e munkámról. Egy amerikai és egy katolikus belga történeti folyóirat lesújtónak szánt kritikát hozott róla. Egy német folyóirat igen éles kritikát — mégis, bár kényszeredetten elismerve végül, alapgondolatom figyelemre méltó voltát. Nincs helye itt annak, hogy e bírálatokat taglaljam. Csak'annyit: hogy az első két folyóiratot határozott, tudományonkívüli szempontok is vezették; A német bírálót azonban csak meggyőződéses szakmai sértődöttség, a régóta megszokott és valóban nagyszerű eredményekre vezetett módszerek öntudata. Hasonló bírálatokra el lehetek készülve jó cseh és lengyel szakemberek részéről is, akiket pedig bizonyára nem vezet politikai elfogultság kiadványunkkal szemben. Az ellentétnek alapoka az, hogy az eddigi, a kancelláriák, scriptoriumok kölcsönhatását vizsgáló módszerek értékes megállapításokra jutottak az írásnak helyközi, vidékenként való terjedéséről; s az ily szakemberek úgy vélik, hogy az egyetemekről való írásterjedés cáfolni akarja ezeket az eredményeket. Nem veszik figyelembe, hogy az én munkám csak az írásnak alapvető technikai fejlődését köti az egyetemek működéséhez, egyébként pedig ismét és ismét hangsúlyozza, hogy az egyetemekrőlhazatért magisterek rögtön iskolákat nyitottak, sajátos helyi szokásokat fejlesztettek ki, amelyeknek azonban idővel újra és újra követniük kellett az egyetemekről' kiáradó új formákat. . r Különös dolog: az amerikai bírálat szerint nincs paleográfus vagy diplomatikus, aki hitelt adna feltevéseimnek. A német bíráló hivatkozik arra, hogy az ő sajátos német kutatási területén sohasem találkozott semmiféle francia íráshatással. Ugyanakkor egy amerikai paleográfus a nemzetközi kongresszuson teljes súllyal hangsúlyozza az egyetemek döntő szerepét az európai írásfejlődésben; egy német paleográfus pedig egy hivatalosan elismert tudományos kézikönyvben határozottan deklarálja, hogy a XIII. században az egész németországi írásfejlődés francia mintát követett, főként a francia egyetemekről hazaözönlött német diákság közvetítésével. A specialista kutatók tehát ez esetekben bírálatuk közben nem tudták meglátni a fejlődés döntő nagy összefüggéseit, amikre egy magyar kutató már évtizedekkel előbbfelhívta a figyelmet. Francia részről Ch. Samarán, ma talán az egész világ paleográfusainak Nesztora, hosszabb tanulmányt közölt'most megjelent munkámról a „La France graphiqwe"-ban, előző munkáimból vett facsimiléket is reprodukálva. Rendkívüli elismeréssel szól „mérhetetlen nagy kutatásaimról"; szól munkám hiányosságairól is; eredményeimet óvatosan regisztrálja, végül is elismervén azt, hogy sikerült tételeimet „csábító valószínűséggel" bebizonyítanom. De ha a többi éleshangú bírálatot is újra figyelmesebben megnézzük, kitűnik, hogy egyik sem vonja határozottan kétségbe legfőbb tételeimet: az írásnak és az oklevélformának egyidejű, egyöntetű fejlődését Franciaországtól Magyarországig — amely tételek, minden mástól eltekintve is, önmagukban is fontos eredmények a. középkori képzettség általánosulása szempontjából. De nem vonják kétségbe teljes-