Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - IRODALOM - Bélay Vilmos: Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerk. Beér János. Bp., 1954. / 329–332. o.

Irodalom 331 töttek. Erre mutat az az eljárásuk — mindjárt a forrásanyaguk elejéről veszünk néhány példát ennek alátámasztására —, hogy megtartották a »mellyek« szóban a kettőzött mássalhangzót, a »Belügyminister« és az »austriai« szóban a latinos írásmódot, vagy a »főherczeg« szóban a régies »ez« alakot (valamennyi példa a 119— 120. oldalról). Érthetetlen ezért előttünk, hogy a forrásközlési rész legelső levéltári eredetű iratában, a nádor által július 5-én elmondott trónbeszédben, a kötet szövege és az ugyanott idézett eredeti levéltári kéziratos szöveg közt csaknem minden sorban eltérést találunk. Itt nemcsak olyan eltérésekről kell szólnunk, mint például az, hogy a levéltári iratban olvasható »Ö Fölsége« helyett a kötet mindenütt és szinte következetesen »őfelsége« szót ír — egyetlen szóban négy eltérés —, hanem ennél súlyosabb, lényegesebb eltéréseket is találunk. Így például a trónbeszéd negyedikötödik sorában levő »legkegyelmesebb rendelete« kitételből kimaradt a »királyi* szó, a második bekezdés harmadik sorában levő »legkegyelmesebben« szó helyett az «redeti iratban »kegyelmesen« olvasható (talán azért, mert ez a szó a felette lévő sorban, az »urunk királyunk«, — az eredetiben egyébként mindkét szó nagy kezdőbetűvel van írva, — jelzőjeként valóban szerepel). A 140. oldal első bekezdés 10. sorában a kötet »változhatatlanul«-t ír, noha az eredetiben »változhatlanul« áll, a negyedik bekezdés második sorában »elválaszthatatlanul«-t ír, noha az eredetiben »elválaszthatlanul« olvasható. Aki ismeri a szabadságharc korának kútfőit, tudja, hogy akkor gyakoribb volt az említett rövidebb forma használata, mint a ma szokásos hosszabb formáé. Kár volt tehát a másolónak önkényesen megváltoztatni a szöveget. A fentiek sajnálatos pontatlanságok, de nem mennek a szöveg értelmének rovására. Sajnos, olyan hibát is találunk ebben a trónbeszéd-szövegben, amely már szarvashibának minősítendő, mert teljesen kiforgatja a szöveg értelmét. A 140. oldal első bekezdés utolsó sorában a kötet olvasása szerint ez áll: »őfelsége legmagasabb akaratával megsérthetőnek«, noha az eredetiben jól olvashatóan ez áll: »... akaratával megférhetőnek«. Ezt még a korrigálónak is észre kellett volna vennie. Kár volt a szöveg interpunkcióit megváltoztatni, a korra jellemző gondolatjeleket, pontosvesszőket stb. elhagyni, összetartozó szavak egybe, vagy külön-külön szóba írását az eredetitől teljesen eltérően kezelni. Ennél is nagyobb kár volt a szövegben olvasható, de abba szervesen nem tartozó közbevetéseket egészen kihagyni, amint ez például a nádor említett trónbeszédében olvasható »ekkor fölolvastatok a két királyi rendelet«, vagy a »kalpak« kitételekkel történt. Utóbbi arra vonatkozik, hogy amikor a nádor beszédében idáig ért, az országgyűlés résztvevői feltették kalapjukat. A két példa közül az elsőnek elhagyása komoly hiányosság, az utóbbié éppen nem baj, de közlése színesebbé, életszerűbbé tette volna a közleményt. Nem szerencsés a kötet betűtípusainak kiválasztása sem. Ha már tipográfiai (és nem egyszerű írógép-íráson alapuló) sokszorosítási módot alkalmazunk, akkor feltétlenül élni kell azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a nyomda nyújt. A kötetben jónéhány betűtípust találunk, de mégis, ami a legfontosabb lenne, ti. a szerkők szövegének az általuk megszólaltatott történeti forrásszövegektől való feltűnő megkülönböztetése, ez korántsem mondható jónak. így most szinte összefolyik az olvasó előtt a kétféle szöveg, csak értelméből tudjuk üggyel-bajjal megkülönböztetni (úgyszólván mindenütt, pl. 708. és 714. oldal). Forráskiadványokban rendkívül fontosak az idézett iratanyag jelzetei. Ezért •elengedhetetlenül fontos, hogy a forráskiadvány, legalább is a levéltári anyag esetében, teljesen és hiánytalanul felsorolja mindazokat a fondokat, amelyekből merített. Ezek félre nem érthető jelzeteit legjobb következetes és precíz rövidítésbenmegadni. Ez a kötet nem közli a rövidítések jegyzékét, a levéltári fondokat lehet, hogy teljesen felsorolja, de lehet, hogy mint az irodalmat, ezt is csak részben: — a címből ez nem derül ki (»... felhasznált legfontosabb források jegyzéke«, 890. old.). Levéltári anyagot, úgy látszik, csak az Archívum Regnicolare Lad. XX. 22-ből merített. Ezt a jelzetet néha kiírja teljesen, — pl. 132. oldalon kétszer is egymás alatt —, néha elhagyja és csak a bibliográfiai gyakorlatban szokásos »i. h.« (idézett hely) megjelölést alkalmazza, néha még akkor is, ha közvetlenül előtte nem levéltári jelzet, hanem például könyvcím áll (pl. 198. vagy 301. oldal). Ez nem helyes, levéltári jelzeteket érthetően és következetesen kell megadni.