Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - IRODALOM - Iványi Emma: Az ellenforradalom hatalomrajutása és rémuralma Magyarországon 1919–1921. Szerk. és Bev. Nemes Dezső. (Iratok az ellenforradalom történetéhez) Bp., 1953. / 337–342. o.

338 Irodalom A kötet amellett, hogy a történetkutatás és az egyetemi oktatás, pártoktatás stb. számára tudományos apparátussal — a korszak sok fontos kérdését tárgyaló előszóval, kommentárokkal, jegyzetekkel — felszerelt forrásmunka, egyben felrázó és megdöbbentő olvasmány, alkalmas arra, hogy a szakemberek szűkebb körén túl szélesebb rétegek érdeklődését is lekösse. A közölt iratok ugyan — a rendszer képviselőinek saját iratai — ellenséges források, tele sovinizmussal, öndícsérettel és megvető, gyűlölködő kifakadásokkal a felszabadulásért küzdő dolgozó nép ellen, de a minden egyes iratot bevezető fejcímek és a kommentárok megadják a szükséges magyarázatot a korszak történetében kevésbé jártas olvasó számára is. Itt szeretnénk megjegyezni, hogy a kísérőszöveg, s főleg az előszó egyik-másik része — ennyi elmarasztaló tény birtokában — tompább színekkel, szürkébb jelzőkkel talán nagyobb hatást érhetett volna el. Az előszó tudományos szempontból történő elemzése és a kiadvány tematikájának bírálata a korszakkal behatóan foglalkozó történészek feladata. A következőkben csak néhány archeográfiai oldalról felmerülő kérdéssel szeretnénk foglalkozni. A szerzők munkája több szempontból is úttörő jellegűnek minősíthető. Elsőnek készítettek nagyobb anyaggyűjtésre támaszkodó forráskiadványt egy olyan korszakból, amelynek forrásait 1945 előtt a történészek nem tanulmányozhatták. Hiányzott (s jórészt még ma is hiányzik) az előmunkálatok egész sora. A legújabbkori anyag hatalmas mennyisége folytán két-három év alatt senki sem szerezhetett olyan áttekintést a korszak forrásairól, hogy »minden időkre« helytállóan tudta volna kiválogatni a legjellemzőbbeket és legfontosabbakat. A szerzők feladata nem csak az volt, hogy többé-kevésbé ismert iratok közül válogassanak, hanem foglalkozniuk kellett a korszak forrásanyagának általános értékelésével is. Az új források feltárásán kívül magukra kellett vállalniuk a forráskritika munkáját is. Emellett: nem állt rendelkezésükre megfelelő bibliográfia, életrajzirodalom, hiányzik a közigazgatás történetének feldolgozása s általában igen sok olyan összeállítás, amire a források értékelése közben lépten-nyomon szükség van. A történészek sem voltak még abban a. helyzetben, hogy végleges érvénnyel tudták volna kijelölni a korszak súlyponti kérdéseit és legfontosabb részletproblémáit. Röviden: a szerzők előzmények nélkül, egyszerre találták magukat szemben újszerű és nehéz feladatokkal, s köztük olyanokkal is, amelyeknek megoldása elvben nem kiadványkészítői feladat. Mindehhez járult az a nehézség is, hogy el kellett készíteniük egy modern forráskiadványt — legújabbkori forráskiadási szabályzat nélkül. A régebbi, eléggé szűkszavú s főleg a feudalizmus korára vonatkozó magyar szabályzatok csak általános útbaigazítást adhattak, a részleteket illetően a külföldi, elsősorban a szovjet irodalom hozzánk eljutott töredékéből kellett kiindulniuk. A. S. Silov archeográfiai munkájának (»-Vezérfonal a 19. és 20. század dokumentumainak publikációjához-«, Moszkva, 1939.) az ellenforradalmi kiadvány készítése idejében lefordított részei ugyan bő utasításokat tartalmaznak a kiadványkészítés nálunk eddig csak 'részben alkalmazott módszereire, de Silov munkája önmagában nem tekinthető szabályzatnak. Silov a kiadvány készítőtől az előszó, a kommentárok, jegyzetek és mutatók mélysége és részletessége terén csaknem feldolgozó munkát vár. el, ami véleményünk szerint nem reális követelmény, amellett, hogy a műfajok keveredését vonja maga után. Silov módszerével csak kisterjedelmű kiadványok készülhetnek, amelyek azonban nem nevezhetők forráskiadványoknak a szó általánosan használt értelmében. Nem feladatunk itt Silov módszerének elemzése, röviden csak annyit jegyzünk meg, hogy az útmutatásai szerint készítendő kiadványok forrásszövegei inkább a bevezető tanulmány dokumentálására lennének hivatottak. A kiadott szövegeknek általa kívánt aprólékos e'emzése kisebb kiadványoknak sem lehet feladata, az ellenforradalmi kötet tág keretei mellett pedig belátható időn belül megoldhatatlan lett volna. Részletutasííásai azonban igen hasznosak s átmenetileg pótolják a magyar forráskiadási szabályzat hiányát. A szerzők a szövegközlés technikáját, a kötet beosztását, az egyes iratokhoztartozó különféle magyarázó feliratok és jegyzetek (sorszám, kelet, cím, legenda,, kommentár, lapalji jegyzet) sorrendjét és elkészítési módját, valamint az apparátust illetőleg — Silov munkája és a hozzáférhető kiadványok alapján — fel is használták a szovjet kiadványkészítők tapasztalatait. Az ellenforradalmi kötet terjedelme 35 ív és célkitűzéséhez hozzátartozik, hogy »-az adott korszak politikai történetének döntő fontosságú kérdéseihez szolgáltasson adatokat«. Felmerül az első kérdés: szűkre vagy bőré méretezettnek kell-e tekintenünk ezt a tervet?