Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - IRODALOM - Bélay Vilmos: Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerk. Beér János. Bp., 1954. / 329–332. o.

330 Irodalom gának feldolgozását és iratanyagának közzétételét. Már nagyon régen időszerű volt ennek a kérdésnek napirendre tűzése: most végre megjelenhetett ez a kötet. Aki nálunk, eddig az 1848/49. évi országgyűlés iratanyagával meg akart ismerkedni, annak vagy be kellett érnie Pap Dénes több mint nyolcvan évvel ezelőtt megjelent és a mai követelményeknek természetesen már sokban meg nem felelő munkáival (A magyar nemzetgyűlés Pesten 1848-ban, Pest 1866. I—

II. és A parlament Debrecenben. Lipcse, 1870. I—II.), vagy pedig — ha alaposabb betekintést akart. nyerni — akkor az egykorú »Közlöny-«-t, illetve a levéltári forrásanyagot kellett kézbe vennie. Természetes, hogy egy bármilyen kitűnő forráskiadvány sem tudja feleslegessé tenni a jövő kutatói számára az eredeti forrásanyag közvetlen felhasználását, de munkájukat igen nagy mértékben megkönnyíti és azokat a kutatókat, akik beérik az irodalom feldolgozásával, felmenti a fáradságos és sok időt igénylő levéltári kutatómunka alól. A kötet összeállítói nem kívánták, aminthogy nem is kívánhatták az országgyűlés teljes hivatalos forrásanyagát közreadni: ehhez valóban nem egy, de három kötet sem lenne elég. Munkájuk lényegében csak a következő forrásanyagot közli: az országgyűlés mindkét házának házszabályait, jegyzőkönyveit, a titkos ülésekről szóló tudósításokat, az országgyűlés által hozott törvényeket, az ezekre vonatkozó javaslatokat, az országgyűléshez benyújtott, de el nem fogadott törvényjavaslatokat. az országos határozatokat és jogszabály tartalmú házhatározatokat, végül az országgyűlés által elfogadott és közzétett proklamációkat. Mellőzi tehát a kiadvány az országgyűlési naplók közzétételét, amely pedig a politikai történet kutatója számára a legérdekesebb, hiszen ez örökíti meg az országgyűlés tagjainak beszédeit. Igaz viszont, hogy az alkotmány- és jogtörténet szempontjából ez kevésbé jelentős, mint a fentebb felsorolt, a kötet által közölt iratfajták és az is igaz, hogy Pap Dénes fentebb említett munkái nagyjában úgyis tájékoztatnak bennünket a naplók anyagáról. Minthogy a kiadvány értékelését, tagadhatatlan érdemeinek és kétségtelenül meglévő hiányosságainak feltárását a politikai történettel foglalkozó szakember szemszögéből már elvégezte a Századok recenzora {1954. 4. sz. 671—676. old.), az alábbi szűkreszabott ismertetésben kizárólag a formai kialakítás kérdéseihez kívánunk hozzászólni. Vizsgálatunk tehát a kiadványnak csak az archeográfiai oldalával foglalkozik, megnézzük, hogyan fest az anyag összeválogatása, a szövegek közlése, a magyarázatok és a tájékoztató apparátus megoldása. Kimerítették-e a szerzők a könyvtárakban és levéltárakban hozzáférhető mindazon állagokat, amelyekben tárgyukra vonatkozólag értékes anyagot találhatnak? A kötet átlapozása arról győz meg, hogy az anyaggyűjtés főforrása a Közlöny volt, ezt azonban helyesen kiegészítették az Országos Levéltár Archívum Regnicolare Lad. XX. 22. jelzetű és az országgyűlés levéltárát tartalmazó állagából. Jő lett volna azonban kutatásaikat a Nádori Levéltár országgyűlési vonatkozású anyagára is kiterjeszteni, valamint a minisztériumi levéltárra. Az utóbbiban, például a Belügyminisztérium országlászati osztályának anyagában az 1848-as »diaeta« rendezésére, megnyitására, szertartásaira, a parlamenti rendszer kidolgozására, követválasztásokra stb. lehetett volna fontos adalékokat találni. A Nádori Levéltárban István nádor országgyűlési irományainak két iratcsomójában kezükbe került volna az 1848. évi XXXIII. törvénycikk (»a magyar hadseregről«, 1848:2338. sz. alatt) eredeti, az országgyűlés mindkét házának elnöke által aláírt példánya. Akkor nem kellett volna ezt a törvénycikket a kötetben Mészáros Lázár honvédelmi miniszter nyomtatott, eredeti aláírással el nem látott törvényjavaslata alapján közölni (561—2. oldal). Elkerülhették volna azt a hibát is, hogy egy szakminiszter által aláírt törvényjavaslatot a címben »törvény«-nek minősítsenek, noha azon csak a javaslattevő nyomtatott aláírása olvasható. Nem ártott volna ugyanebből a nádori levéltárból — ha nem is leközölni, de legalább megemlíteni — azoknak a főrendeknek a nádorhoz intézett leveleit, akik különféle kifogásokkal kérték az országgyűlésen való részvételtől felmentésüket (ugyanazon fasciculusban). Nem könnyű eldönteni azt a kérdést, hogy a kötet összeállítói az általuk közlésre érdemesített szövegek közzétételének melyik módját választották: a betűhív, vagy a modernizált közlési módot. Archeográfiai gyakorlatunkban mindkét eljárásmód szokásos, többnyire a forrásközlő maga dönti el, hogy miképpen közli a történeti szövegeket. Egy azonban feltétlenül kívánatos: ezen a téren legyünk következetesek. A szerzők úgy látszik az első, ti. a betűhív közlési mód mellett dön-