Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - Szászi András: Adatok az Igazságügyminisztérium ügyintézésének történetéhez, 1867–1918 / 188–205. o.

204 Szászi András ségvetés készítése, az igazságügyi szervek, alapok és büntetőintézetek számadásainak megvizsgálása, illetmény és nyugdíj összegszerű megállapítása, fegyencélelmezési költségek megtérítésének előírása stb., minden pénz- és vagyonkezeléssel járó számviteli ügy, s azokra nézve vélemények és javaslat készítése is. A számvevőség kezdetben négy osztályból állt, később öt, majd nyolc osztálya lett. Mint a minisztérium ügyosztályainál, itt is voltak átszervezések, amelyek a számvevőségi szervezetet különféleképpen változtatgatták. A számvevőség élén kezdetben főszámtanácsos, később igazgató állt. Minden számvevőségi osztálynak, kivéve a kezdeti éveket, egy-egy számtanácsos volt a vezetője. A kezdeti években, miután csak három számtanácsos! állást rendszeresítettek, a négy számvevőségi osztály közül egyik osztály vezetését a számvevőség irattárosi feladatokat végző számtisztjére bízták. A közigazgatás történetében talán ez volt az első eset, hogy az irattárost nem becsülték le. Nem sok hasonló követte... A számvevőségnek megszervezése óta külön segédhivatalai voltak: iktató-, kiadóhivatal, irattár. Iratainak sorsa ismeretlen, állítólag az 1940-es évek második felében valamennyit kiselejtezték. Könyvtár, hivatalos lap. A minisztériumban folyt jogalkotási munkákhoz megfelelő szakkönyvekre volt szükség. A hazai és külföldi szakirodalomból a minisztérium belső használatra könyvtárat létesített, s azt újabb könyvek, folyóiratok beszerzésével állandóan fejlesztette. A minisztériumi codificationális osztály teendőinek az 1872-ben miniszterelnökségen alakult codificationális bizottságra történt átruházásakor az Igazságügyminisztériumnak a könyvtárát is át kellett adnia. A codificationális bizottság a következő évben feloszlott, de a minisztérium könyvtára állandó sürgetések ellenére csak évek múlva, 1879-ben került vissza az Igazságügy minisztériumba. 1891-ben a minisztérium megindította a hivatalos lapját, az »-Igazságügyi Közlöny«-t, majd 1901-től kezdve az Igazságügyi Javaslatok Tárát. Az utóbbi közölte a minisztérium jogszabálytervezeteit, javaslatait és indokolását, valamint azoknak országgyűlési tárgyalásairól szóló beszámolókat; képviselők hozzászólásait és azokra adott miniszteri válaszokat is. * A tanulmány végére érve, megemlítendőnek tartom, hogy ez a munka csupán nagyvonalakban — egyes példákat kiragadva — mutatja meg az Igazságügyminisztérium félévszázados ügyintézésének történetét. Magja egy később készülő munkának, amely majd hivatva lesz teljes részletességgel mindazt feltárni, ami a minisztérium szervezetére, ügykörére és működésére vonatkozik. A társadalom történetében az Igazságügy minisztérium szerepe nem tartozik a kisebb szerepek közé. Az állami szervezet gépezetének a Belügyminisztérium után egyik legjelentősebb szervezete volt, mert a vádhatóságok irányítását is kezében tartva, döntő befolyással lehetett — mint ahogy volt is — egyes ügyekre, hogy azokkal a vádhatóságok mennyiben és hogyan foglalkozzanak. Érdemesnek ígérkezik még többet, bővebben foglalkozni vele, s feltárni a még ismeretlen tevékenységet, amely a törvény szerkesztéstől a végrehajtásig ólomsúlyként nehezedett a közelmúlt társadalmi harcaira, hogy azokat elfojtani és keményen megtorolni segítsen. Szászi András