Levéltári Közlemények, 24. (1946)

Levéltári Közlemények, 24. (1946) - IRODALOM - Kovács Lajos: Házi Jenő: A levéltárnokképzés kérdése. A Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesületének évkönyve IV. Budapest, 1943. / 294–298. o.

IRODALOM 295 változások természetes következménye az lett, hogy a levéltárnoki munkakört nem lehetett már tisztára jogi, közigazgatási készült* seggel ellátni. A szükségessé vált levéltári szakképesítésről az 1885: I. t.*c, 13. §=a intézkedett. H. ennek az igen átgondolt és a levéltári feladatok minden ágazatát szem előtt tartó jogszabálynak taglalásával kezdi fejtegetését. Az idézett törvény az Országos Levéltárban rendszere» sített fogalmazói állások elnyerését a levéltári fogalmazói szakvizs= gálát kielégítő módon való letételétől tette függővé. Ennek a vizsgás nak a tárgyai (magyar történelem, magyar és latin paleográfia, diplomatika, latin nyelv, magyar közjog, magánjog és egyházjog főtekintettel az 1848 előtt fennállott viszonyokra) a szükséges ismereteket úgyszólván teljes mértékben felölelték. A törvényható= sági levéltáraknál alkalmazott tisztviselőkre nézve csupán a kezelői vizsgát írta elő kötelezőleg a törvény, elsősorban a magyar, a német és a latin nyelv ismeretének tanúsítását. Mindenképen sajnálatos tény, hogy a fogalmazói szakvizsga jelentőségét az egyéb közületi levéltárak tekintetében nem ismerték fél a törvény megalkotói. Éppen azért megelégedéssel kell regisztrál nunk, hogy Budapest székesfőváros törvényhatósága már i885sben feltételként kötötte ki a fogalmazói szakvizsga letételét a főlevéls • tárosi tisztség elnyeréséhez, majd a levéltárosi állásra nézve is hasonlókép intézkedett. Később a többi törvényhatóságok is elis= merték a magasabb képesítés jelentőségét, de csak kedvezőbb fize= tési osztályba való sorolással serkentették a levéltárba pályázókat a fogalmazói vizsga letételére, alkalmazási feltétellé sohasem vált. A nagyértékű képesítési törvény ismertetése után H. az 1922 :XIX. t.=c.=ről emlékezik meg, amely hatályon kívül he= lyezte a jól bevált fogalmazói szakvizsgát és ehelyett gyakorlati tanfolyam bevezetését, valamint újfajta szakvizsgát helyezett kilá= tásba. Ma már bátran leszögezhetjük, hogy az újabb törvényes szabályozás alkalmával az Országos Levéltár vezetősége a szak= érdekek képviselete terén kénytelen volt megalkudni bizonyos körülményekkel. Emiatt került a szakképesítés ügye lejtőre, ame= lyen sajnos, nem volt megállás. Az iQ2Q=ben alkotott XI. t.=c.=ben aztán végérvényesen elsikkadtak a levéltári érdekek. H. idézi a képesítésre vonatkozó, ma is érvényes rendelkezéseit, amelyek szerint levéltári állásra a doktorátus képesít, nem tekintve azt, hogy melyik egyetemen, milyen szakon szerezték. A továbbiakban az 1885. évi és az 1929. évi képesítési szabá= lyokról fejti ki véleményét. Az előbbiről megállapítja, hogy igen átgondolt és nagy haladást jelentő intézkedés volt. Mindössze azt kifogásolja, hogy a magasfokú minősítés a vidéki levéltárosokat elriasztotta a vizsgázástól. Ezen azonban nem csodálkozunk, mert a vidéki levéltárosok fizetési osztályba való sorolása és előlépési lehetősége alig volt alkalmas arra, hogy tudományos készültségű embereket vonjon erre a pályára. Annál nagyobb tisztelet illeti azokat, akik hivatásérzésből vállalták a rájuk váró nehézségeket és értékes levéltári munkásságot fejtettek ki.