Levéltári Közlemények, 24. (1946)

Levéltári Közlemények, 24. (1946) - Jánossy Dénes: Budapest ostroma és az Országos Levéltár / 1–11. o.

BUDAPEST OSTROMA ÉS AZ ORSZÁGOS LEVÉLTÁR 9 Mialatt mi megdöbbenve néztünk utánuk a kora téli szür= kületben és tanácstalanul latolgattuk a tennivalókat, annál is inkább, mert a kórház élelmiszerkészlete a légiszállítások el= maradásával teljesen fogytán volt, megnyugvásunkra szolgált, hogy két ápolónő a sötétség leple alatt egy óra múlva vissza= szökött és átvette a kórházbeliek gondozását. A sebesültek száma ekkor már oly nagy volt, hogy a tárgyi óvóhely előterét, a fényképészeti laboratóriumunkat, sőt a folyosókat is betöl= tötte. A kitörést a parancsnokság — úgy látszik — váratlanul rendelte el, mert Ackmann SS Obersturmführer az épületben levő több mint száz halott elszállításáról sem gondoskodott. A kórház melletti lépcsőházban, az alagsori folyosón és két földszinti teremben leírhatatlan szenny és hulladék között, egymás hegyén=hátán feküdtek a visszahagyott, 2—3 hetes hullák. És ekkor következett el az ostrom legdrámaibb éjszakája. Miután a kitörő csapatok nagyrészét az oroszok visszaverték, a visszaözönlő, demoralizált német katonák tömegestől száll= ták meg a Levéltár épületét. Ezt annál könnyebben megtehet= ték, mert rendőreink a német orvosok és ápolók hirtelen távo= zása után rövidesen elszállingóztak, kiki a maga otthonában keresvén menedéket arra az időre, mire az oroszok a Várba bevonulnak. Toloncaikat azonban visszahagyták azzal, hogy tegyünk velük belátásunk szerint. Miután már előbb megs győződtünk arról, hogy egy-két tetten kapott tolvajt leszámítva, a toloncok többsége a baloldaliság gyanúja miatt került őrizet alá, akiket a szakadatlan ágyúzás és pergőtűz folytán a hadbíró= ságnak már átadni nem tudtak, valamennyiüket szabadlábra helyeztük. Nagyrészük az épületet azonnal elhagyta, egyesek azonban a csikorgó hideg éjszaka miatt visszamaradtak, hogy az oroszok bevonulása után nappal térhessenek vissza ott= hónukba. Rendőreink távozása után magúnk vettük át kapuink őri= zetét és a beözönlő katonákat jó szóval igyekeztünk rávenni arra, hogy adják le fegyvereiket. Attól tartottunk ugyanis, hogy a bevonuló oroszok fegyveres katonákat találván az épületben, velük esetleg tűzharcba bocsátkoznak, ami kiszámíthatatlan következménnyel járhatott volna épületünkre és levéltári anyagunkra. A katonák visszaözönlése egészen a hajnali órákig tartott. Sokan nehezen voltak rábírhatók arra, hogy fegyvereiket le= adják. A csalódottság és a kétségbeesés között ingadoztak. Lassankint azonban a teljes testi kimerülés és a nyomában jelentkező letargia vett erőt rajtuk. Ebben a lelkiállapotban