Levéltári Közlemények, 20–23. (1942–1945)

Levéltári Közlemények, 20–23. (1942–1945) - SZEMLE - Herzog József (1880–1941) / 409–416. o.

SZEMLE. Herzog József f 1880—1941. 1905 november 25=ének délelőttjén egy huszonöt éves jogi doktor jelent meg az Országos Levéltárban Tasnádi Nagy Gyula és Csánki Dezső előtt, hogy a rendeletben előírt előzetes vizsgálaton számot adjon a levéltárnoki pályához szükséges latin nyelvi ismereteié ről. Ez a fiatal levéltárnokjelölt Herzog József volt, aki néhány hónappal előbb a budapesti Tudományegyetemen doktori oklevelet szerezve, felvételét kérte az ország első levéltárába. A vizsgálat után az Országos Levéltár a folyamodó kinevezésére tett előter= jesztést a m. kir. belügyminiszterhez, a levéltárak akkori legfelsőbb hatóságához: «Minthogy . . . képzettsége azt a reményt kelti, hogy benne az Országos Levéltár idővel hasznavehető munkaerőt nyer= het, bátor vagyok kérni Nagyméltóságodat, hogy őt — az 1541/1905. O. Lt. sz. a. felterjesztett dr." Szekfü Gyula mellett — második levéltári gyakornokká s egyelőre díjtalanul kinevezni méltóztassék». A kinevezés 1906 február z=án megtörtént; ezzel indult Herzog József levéltárnoki pályája. Ami nem került be a hivatalos iratokba, arról pályája vége felé közeledve nem egyszer emlékezett meg Herzog József, bizalmas baráti körben, visszapillantást vetve a megtett útra, az oldala mellől eltűnt emberekre. Maga mesélte, hogy osztrákonémet katonaorvosi családból származott, gyermekkorának emlékei a régi Budához fűződnek, diákévei alatt ismerkedett meg a budai vár történeti hangulatával, amikor mint a Várhegy keleti lejtőjén lévő akkori II. ker. kir. egyetemi katolikus főgimnázium növendékének napon= kint a Várhegyen keresztül vezetett az útja. Maga mesélte, hogy az emberek közé nehezen illeszkedő, az összeütközések elől vissza= húzódó, rendkívül érzékeny természete miatt otthon komolyan féltették, hogy nem fog tudni egyéniségének megfelelő életpályát választani. Talán éppen ez volt a főoka, hogy a levéltárba ment, a régen porrá lett emberek írásainak csendjébe, ahol az írott betűk az idők rohanásában szinte időtlenül őrzik a mai élet múltba tűnt előbbi formáit. Amikor pedig a fenti vizsgálat után több mint egy emberöltő elteltével számadást végzett önmagával, összegezte a «Követel» és a «Tartozik» rovatot, a levéltárnoki pályának mért kevés elismerést, a levéltárnoknak más hivatali pályákon működőkkel szemben való mellőztetését és alárendeltségét, ami korábban nem egyszer nagyon bántotta, megbékélt lélekkel nézte. Nem titkolva, hogy ha még egyszer elölről kezdhetné, ismét csak levéltárnok szeretne lenni.