Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941)

Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941) - ÉRTEKEZÉSEK - Szabó István: A magánlevéltárak ügye / 76–105. o.

A MAGÁNLEVÉLTÁRAK ÜGYE 85 rásra azért van szükség, mert lehetnek egy levéltáron belül szervesen össze nem függő részek is, amelyek esetleg, elválaszthatók egymástól. Az oszthatatlan levéltárakról vagy levéltárrészekről a kerületi ievéltári hatóság lajstromot vezetne s az ilyen „universitas rerum"-ból a levéltári hatóság engedélye nélkül tilos lenne bármit is elidegeníteni. A kérdést Levi e tanulmánya után tovább vitatta az olasz szakirodalom. Maga Levi is újból szőnyegre hozta azt s a toscanai történelmi társulat ülésén 1937-ben előadást tartott, mely általában az előbb ismertetett tanulmányának keretei között mozgott. Hangsúlyozta, hogy a magánlevéltárnak az organikus elv alapján való meghatározására nagy súlyt kíván fektetni. Az előadáshoz fűződő vitában voltak, akik a magánlevéltárakkal szemben szükségesnek tartották az állam fellépését a tudományos érdekek biztosítása érdekében, ellenben azt az álláspontot képviselték, hogy a kérdés kényes jogi vonatkozásai miatt el kell ejteni a tervezett állami beavatkozást és arra kell szorítkozni csupán, hogy a levéltárak tulajdonosait barátságos rábeszéléssel rábírják levéltáraik letétbe helyezésére. Végül is a gyűlés határozatban mondta ki, hogy kívánják mielőbb olyan törvényes rendelkezés kiadását, amely a magánlevéltárak bejelentését tulajdonosaik kötelességévé téve, gondoskodik e levéltárak számbavételéről, megőrzéséről, leltározásáról, a leltárak közzétételéről és a levéltáraknak a kutatók előtt való megnyitásáról, az utóbbit a szükséges elővigyázatosság mellett. Kívánják továbbá, hogy e felügyelő munkát az állami levéltárak tisztviselői végezzék, egyúttal pedig az egyházi hatóságokhoz fordulnak, hogy azzal a gonddal, amely minden időben hírnevet szerzett az egyháznak, rendeztessék és leltároz tassák az egyházi levéltárakat. A gyűlésről beszámoló „Archívi" c. olasz folyóirat cikkírója hozzáfűzte a beszámolóhoz, hogy a magánlevéltárak rendkívül kényes ügyének rendezése csak akkor lehet eredményes, ha a magánlevéltárak tulajdonosaínak kötelezettségei inkább a „tűrésében (páti), mint a ,,tevés"-ben (facere) állapíttatnának meg. Ezt kívánja az a meggondolás, hogy a „tevés" a levéltári munkában olyan ismeretekhez van kötve, amelyeket a levéltár tulajdonosainál nem lehet feltételezni és megkívánni, de megfontolt eljárásra van szükség azért is, mivel a törvény szigora végzetszerűen a kibúváshoz vezetne, annál inkább, mert a szankció sem súlyos, sem könynyen alkalmazható nem lenne. Végül a cikkíró is rámuta-