Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941)

Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941) - SZEMLE - Berlász Jenő: A községi levéltárak állapotáról / 526–537. o.

SZEMLE 531 lési jegyzőkönyvek képviselik, sokszor ezek is töredékesen. Felső szentmártonban a szóban levő jegyzőkönyvek 1872-től fogva maradtak fenn, de az adókönyvek, az ügyviteli iratok és segédkönyveik csak 1901-től kezdve. Az erdőcsokonyai körjegyzőségen viszont már csak a csokonyai jegyzőkönyvek gyűjteménye nyúlik vissza 1872-ig, ellenben a somogyvisontai és a rinyaújlaki sorozat csak 1912-ig, illetve 1914-ig. Ugyanitt mindhárom község iratanyaga is csak 1915-ben kezdődik. Felsőszentmártonban, Erdőcsokonyán valóságos muzeális tárgyként őrzik a „régi idők" egy-egy unikumát: a község és a földesúr 1860 körül kötött örökegyességét. Majdnem ugyanez a helyzet a kastélyosdombói körjegyzői irattárban. Dombó, Drávagárdony és Drávatamásí jegyzökönyvei 1875-ben indulnak, egyéb irományaik azonban (beleértve az adóügyi és háztartási könyveket is) a jegyző tudomása szerint 20 évesnél semmiesetre sem régebbiek. A komiósdi körjegyzőségen, ahová még Drávaszentes, Péterhída és Somogyaracs is tartozik, mind az íratok, mind a könyvek 1899-től, a jegyzőség szervezése évétőlmaradtak fenn. Istvándiban viszont — bár az itteni jegyzőség a legrégebbiek közé tartozik — az 1921 előtti időkből semmilyen aktaanyag nincs, csak a jegyzőkönyvek ismeretesek 1879-ig visszamenőleg, Idáig juttatta a barcsi járás jegyzőségi irattárait a gondoskodás- és felügyelethiány, amelyről bevezetéskép szóltam. Amennyiben „történeti" anyag még lappang valahol, az külső helyről fog előkerülni, miként a kálmáncsaí emlékek, vagy a kaposvári pénzügyigazgatóság irattárában megőrzött abszolutizmuskori községi kataszteri térképek. Ezeket a felette értékes, néhol 10—20 darabból összetevődő, kartonra ragasztott, színes felvételeket 1930 táján adták ki a jegyzői hivataloknak. Ma a kastélyosdombói, a felsőszentmártoni és a darányi jegyzőség kivételével, mindenhol megvannak. Megmentésük különösképen fontos lenne. IL Az iratanyag korára vonatkozó eddig tárgyalt problémával szorosan összefügg a levéltártani szempontból felvetődő második fontos kérdés: a selejtezésé. Tapasztalataim alapján ugyanis határozottan kimondhatom, hogy az irattárak nagyarányú pusztulása javarészben a rosszul értelmezett, ellenőrizetlen selejtezések eredménye. Hogy a kíméletlen, minden értékelés nélküli iratvesztés a községekben mikor kezdődött, azt csak kiterjedt kutatás alapján lehetne megtudni, de az irodalom eddigi megállapításai szerint az 1848 utáni időkben. Lehet, hogy a XVIII, század anyaga a legtöbb helyen ekkor semmisült meg. Nem kétséges, hogy ez a folyamat a multszázad utolsó évtizedeiben folytatódott s bizonyítékok vannak rá, hogy manapság is tart. Pedig 1902-től kezdve, mióta a fentebb említett községi ügyviteli szabályzat érvényben van, oktalan és korlátlan iratpusztításnak sehol sem volna szabad előfordulnia, E szabályzat t. í. olyan határozott, félreérthetet34*