Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941)

Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941) - ÉRTEKEZÉSEK - Wellmann Imre: Rendi állás és hivatali rang a XVIII. század-eleji kormányhatóságokban / 250–303. o.

302 WELLMANN IMRE ügyeit a velük rangban forma szerint egyenlő köznemesekkel, s ülésben, szavazásban ugyanúgy a szolgálatban eltöltött ídő-megszabta sorrendnek hódoltak valamennyien. De amint a főnemes nem kezdhette alul, segédhivatali szinten, úgy a tanácsban is áthághatatlan maradt a választófal főrangú és köznemes között. A seníum elve csak e két kategórián belül érvényesülhetett, ott is csak lassankint és tökéletlenül. Az-udvari hatóságokban már a XVIL század végén uralkodóvá lett, de a grófok és a bárók hagyományos rangkülönbségét még 1718-ban sem sikerült maga alá gyűrnie. A helytartótanácson belül pedig megalakulásakor még tisztára hagyományos rang-szempontok adták a sorrendet; a kinevezés időpontja, pusztán a jövőre kiható érvénnyel, csak 1725-től fogva lett irányadóvá. S akkor is szűk keretek közé szorítva: a főrangúakon belül (a főpapok különféle csoportjait nem említve} kiváltságos helyzetben maradtak az országbárók s a titkos tanácsosok (1725), grófi rangú főpap mentesült a Senium hátrányos következményeitől (1726), a grófok s a bárók közti választófalat pedig csak 1727-ben sikerült ledönteni. Még több az ingadozás és következetlenség, ha a hivatalok egymásközti tanácskozásának rendjét vesszük szemügyre. A kamara 1692 óta kifejezetten egyenrangú volt a kancelláriával: ,,conoertatio"-jukban a tanácsosság seniuma adta a jelenlevők rangsorát, De míg az utóbbi természetszerűen felette állt valamennyi országos dícasteriumnak, a kamara legfeljebb egyenlőnek mondhatta magát a helytartótanácscsal (hiszen közös tanácskozásukban mindig a helytartótanács első kiküldöttjét illette az elnök tiszte), a királyi táblát meg éppen csak elvben utasíthatta maga mögé, a valóságban átengedte neki az elsőséget ülésben, szóban egyaránt, Viszont a királyi tábla felettes fórumának, a hétszemélyes táblának tagjai kénytelenek voltak beleegyezni abba, hogy a kamarával egyenrangú helytartótanács képviselői egyszerűen megelőzzék őket. De bármennyi ellenmondás mutatkozott is az elsőbbség bonyolult problémájának rendezésében, nagy eredménynek számított már az is, hogy a dolog valahára s valamennyire szabályozódott. Ideje volt már, hogy a praecedentía régóta vajúdó, sokat vitatott kérdése végre nyugvópontra jusson: a mögüle ki-kirobbanó társadalmi és politikai feszítőerők szembefordították, gyűlölködő, egész életre szóló ellenségekké tették a hívatalnoktársakat, pártokra szaggatták s féltékeny vetélkedésbe sodorták a