Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941)

Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941) - ÉRTEKEZÉSEK - Wellmann Imre: Rendi állás és hivatali rang a XVIII. század-eleji kormányhatóságokban / 250–303. o.

280 WELLMANN IMRE vényre); de Andrássyék követelőzésében — mint már említettük — valójában ugyanaz a rendi felfogás nyilatkozott meg, amely az országgyűlésen is szűk térre szorította a seníum-szempontok érvényesülését. Láttuk, hogy a kínevezés időrendje csupán az udvarhoz közelebb álló felső táblának a királytól függő apró csoportjain belül vált rendező elvvé, ott is csak az 1680-as évektől fogva: legelőször az udvari főméltóságok, azután a királyi tanácsosok és főispánok között s végül a püspöki kar kebelében. Nyilvánvaló, hogy az udvar gyakorlata és érdeke jutott érvényre akkor, midőn a senium-rendszer az abszolutizmus térhódításával párhuzamosan apró, de egyre terebélyesedő gyökereket vert a rendi gyűléseken. A bécsi kormány szándékait nagy lépésekkel vihette előre, ha az ország sorsára kiható tanácskozásokban a kinevezés időpontja s nem az ország szokása szabja meg a szavazatok sorrendjét; a király kegyelmi ténye s nem rendi rangszempontok, Különösen az új központi hatóságok ügyintézésében lehetett döntő fontosságú, hogy az udvar készséges hívei előbb jussanak szóhoz a rendiség tekintélyes képviselőinél. Minderre persze csak bizonyos korlátok között volt meg a lehetőség: hangsúlyozni kell, hogy a seníumrendszer nem akarta jelenteni, nem is jelentette soha, az udvari gyakorlatban sem, a különböző rendi állásúaknak a kínevezés ideje szerint való együttes és egyenlő elbírálását. A senium csak külön a főpapi, külön a főúri és külön a köznemesi renden belül érvényesülhetett, más szóval: az egyszerű nemes, ha történetesen évtizedek óta töltötte is be valamelyik dicasterium tanácsosi tisztét, a seníum alapján sem remélhette, hogy valamelyik újonnan kinevezett főrendű tanácsos elé kerüljön. De egyébként is túlzás lenne azt állítani, hogy a seníum rendszere tökéletesen megfelelt a hivatali ügyintézés érdekeinek. Hiszen az általa megszabott sorrend nem a hivatali munkát honorálta, még csak nem is a szolgálatban töltött időt általában. Ilyen szempontok legfeljebb a segédhivatalban érvényesültek, ahol a főnök (a helytartótanácsban az írodaigazgató

7 ) az írnokok stb, szorgalmát és ügyességét vette tekintetbe az előléptetéskor, De a rendes tisztviselők sorában lehetett valamelyik köznemes tanácsos megelőzőleg hosszú esztendőkön át titkár, mégis mögéje került annak, akit esetleg megelőző szolgálat nélkül, de valamivel előbb neveztek ki Ember i. m, 41. 1.