Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941)

Levéltári Közlemények, 18–19. (1940–1941) - ÉRTEKEZÉSEK - Fekete Lajos: Párhuzam az isztambuli és budai török hivatali ügyvitel között / 208–222. o.

210 FEKETE LAJOS sek megőriztettek, két helyen voltak kereshetők: az egyszerűbbek az illető kormányzati hivatali ág iratai között, a fontosabbak a szultáni tanács (díván) hivatalaiban, A budai kormányzóságban is ilyen volt az eljárás. Szinte a török uralom első napjaitól kezdve ismerünk — habár egyes korszakokból csak szórványosan — pasák, kádik és defterdárok ügykörébe tartozó kiadmányokat s ahogy a szövegekből megállapítható, azok majd az illető tisztség viselője által a saját nevében, majd az itteni díván által adattak ki, ugyanúgy, mint a fővárosban. Az ügyek intézése tehát hasonlóan folyt s a fennálló gyakorlatban változás csak akkor állt be, ha valamelyik vezető tisztségviselőnek a rangja és azzal együtt a hatásköre megváltozott; de az elintézés módja ekkor is a birodalom egyéb pontjain ugyanazon rangban működő tisztség-viselő elintézésének módjához igazodott, A részleteket illetőleg a fővárosi központi kormányhatóságoknál az volt a szabály, hogy írásbeli elintézésekhez egyes papírlapokon először fogalmazvány készült, s ez kiadatván, letísztáztatott. Mind a fogalmazás, mind a tisztázás munkáját beosztott tisztviselők végezték; még a kibocsátó hívatalfőnök nevét is tisztviselő rajzolta fel a tísztázatra, díszesen, monogrammszerűen (a pasa, azaz a nagyvezér nevét „pencV'-alakban, három-ujjú állati karom-formára, a defterdárét „kujruklu imdä"-alakban, a név végét egérfarokszerűen kunkorítva vagy lendítve). Maguk a hivatalvezetők az iratokat csak átnézték, a fogalmazványt valóban saját aláírásukkal, a kiadványt csak pecsétjükkel erősítve meg, amelyet az ujjukon vagy a nyakukba kötött tokban viseltek. Mielőtt azonban a tisztázat kézbesítésre átadatott volna, még egyszer adott belső, hivatali munkát: rendelkező részét a formai részek mellőzésével sorjában feljegyezték egy kötetbe, vagy egy rendszerint tíz lapból álló ívre (mai nyelven úgynevezett ,,nyomdai ívre"), amelyet aztán hozzá hasonló tartalmú ívekkel kötetbe, „defterbe" köttettek, E szerint a rendelkezés szövegét, azaz a kiadmány lényeges, érdemi részét a rendelkezést kibocsátó hivatal kétszer, két helyen Őrizte: egyszer az egyes lapokon készült fogalmazványban, amelyet a rendelkezés kiadása után „elavultnak", „feleslegesnek" (battäl) neveztek, de nem semmisítettek meg, hanem havonként zacskókba rakva megőriztek, s egyszer a tisztázatról lemásolva füzetben vagy kötetben. Ha az iratot később elő kellett keresni, elő-