Levéltári Közlemények, 17. (1939)
Levéltári Közlemények, 17. (1939) - ÉRTEKEZÉSEK - Fára József: A levéltárvédelem a vármegyében / 27–36. o.
LEVÉLTÁRVÉDELEM A VÁRMEGYÉBEN 35 sével hasson oda, hogy a vármegyei alispánok rendeletileg szabályozzák a levéltárvédelem intézményes biztosítását Kötelezzék a vármegyék főlevéltárnokait arra, hogy e téren kifejtett tevékenységükről időről-időre mind felettes hatóságuknak, mind pedig az Országos Levéltárnak tegyenek jelentést. Ezzel, az autonómia jogait nem sértő móddal egy lépést tehetnénk előre a levéltárvédelem terén addig is, míg a vármegyei levéltárak államosítása és más ezzel kapcsolatos kérdések rendezése a levéltárvédelem kérdését is nyugvópontra nem hozná. Lehetséges, hogy ezen a módon a levéltárvédelem bizonyos mérvig bürokratikussá válnék, de mégis egyelőre többet jelentene, mintha a levéltárvédelem a mostani állapotában maradna, A levéltárvédelemnek ez az intézményes biztosítása az egyedül sikerre vezető mód, mert az önkéntes akcióval csak ott érhetünk el sikert, ahol nemcsak a főlevéltárnok áll a levéltárvédelem szolgálatában, hanem a felettes hatóságban is megvan a kellő érzék a levéltári ügyek iránt és felismeri a levéltárvédelem fontosságát. Bár erre az örvendetes kettős együttműködésre is van néhány példa, sajnosán állapíthatjuk meg, hogy általánosságban ez nem található meg. Ezért szükséges, hogy az ügybuzgó főlevéltárnok hivatalból és ne önkéntes akció alakjában törekedhessen a levéltárvédelem megvalósítására. Az önkéntes akciónak is van és lehet szerepe a magánkézen, a családoknál lévő levéltári anyag megmentésénél. Itt érvényesítheti a vármegyei főlevéltárnok személyes befolyását, ezeknek a magán-, családi levéltáraknak a felkutatása, megmentése, rendeztetése esetleg levéltári őrizetbe vétele körül folytathat önként áldásos tevékenységet. Az akciónak a sikere azonban felette kétséges. Mert még ha hivatalos oldalról megfelelő támogatásban részesül is, a legkiválóbb szakember is csak évek hosszú során jut abba a helyzetbe, hogy egyénileg is hathatósan tudjon a cél érdekében munkálkodni. Kétségtelen, hogy a magánlevéltárak kérdése oldható meg a legnehezebben. Ez a kérdés már hosszú idők óta vajúdik s az általánosan kialakult vélemény az, hogy megnyugvással csak törvényhozási úton rendezhető. Elszórtan ugyan önkéntes akciókkal is érhetők el egyéni eredmények, személyes közbenjárással megmenthetünk a jövendőnek egy-két családi leveles-ládát, de azt a hatalmas értékű anyagot, ami még országszerte a magánosok kezén van, csak úgy adhatjuk át a jövendőnek, úgy óvhatjuk meg az elpusztulástól, ha a 3*
