Levéltári Közlemények, 17. (1939)

Levéltári Közlemények, 17. (1939) - IRODALOM - Jánossy Dénes: Garrison, Curtis W.: The relation of historical manuscripts to archival material. The American Archivist, Vol. II., No. 2. 1939. / 317–318. o.

IRODALOM 317 gára és nyomására. Hollandiában kiváltképpen, ahol a nedves éghajlat miatt számolni kell azzal, hogy a felragasztott részeken, az újságpapír rossz minősége miatt is, a nyomás idővel olvashatatlanná lesz. Ehelyett tehát vagy az egész újságlap megőrizendő, lehetőleg behajtás nélkül, vagy pedig a kívánt lapoldalak egyszerűen lehasítva raktározandók, melyeket később be is lehet köttetni. A gyűjtemény mutatóval látandó el. Mindenesetre ezt a tanácsot levéltári szempontok figyelembevételével adja, mint szerzetes viszont, aki ismeri az ú. n, kolostori krónikaírók (chronológus) ügykörét, ezek számára más módszerek alkalmazását látja szükségesnek. Jóllehet több kolostorban egy személy látja el az archivarius és a chronológus tisztét, a két feladat ellátása nem lehet azonos. Miklós Ödön. Garríson, Curtís W.: The relatíon o! hístorical manuscripts to archivál matériái, The American Archivist. April 1939, vol. IL No. 2, 97—105. — A szerző e tanulmányában a vezető kormány hatósági tisztviselők félhivatalos levelezésével foglalkozik, amelyet hivatali megbízásuk után rendszerint sajátjuknak tekintenek. Az ilyen természetű levelezésben azonban számos esetben nagyfontosságú hivatalos irományok is találhatók, amelyeknek azon kormányzati szerv irattárában volna a helyük, amelynek élén a szóbanforgó főtisztviselő állott, A szerző az ilyen félhivatalos levelezést ,,kéziratgyűjtemény "-nek nevezi, miközben mintegy küszködik a helyesnek látszó fogalommeghatározással. A „gyűjtemény" megjelölést kétségkívül azért használja, mert — Amerikában nem lévén szokásos a darabszám szerint való iktatás — egyedül az iratok időrendi felállításában látja az ilyen levelezésnél lehetséges rendezést, Ha pedig az iratok rendezésénél csak egyszerű időrendi sorrendet lehet alkalmazni, akkor — szerinte — nem lehet állítani, hogy azok szerves egységet alkotnak, ami pedig a levéltárak legjellemzőbb sajátsága. Abban teljesen igazat ad Jenkinsonnak, hogy a darabszám szerint való iktatás rendkívül fontos minden állami szerv működésénél, mert ha ez a rendszer Amerikában is érvényes volna, akkor könnyű szerrel lehetne az ilyen „kézirat gyűjtemény ékből" utólag meghatározni és a levéltárak részére visszakövetelni az iktatott, tehát hivatalos ügyiratokat. Miután azonban a félhivatalos levelezések mindig szorosan összefüggnek a magasrangú kormánytisztviselők hivatali működéséből származó levéltárak anyagával, kézenfekvőnek látszik, hogy e „kézíratgyüjtemények" is az illetékes levéltárakban őriztessenek, tekíatet nélkül arra, hogy azokban magántermészetű levelek is helyetfoglalnak-e vagy sem. Persze számosan akadnak Amerikában, akik épen ezen magántermé-