Levéltári Közlemények, 17. (1939)

Levéltári Közlemények, 17. (1939) - IRODALOM - Nagymihályi István: A levéltártan elméleti alapjai / 300–305. o.

302 IRODALOM Ezek a kölcsönös vonatkozások és összefüggések nem önkényesek — hangsúlyozza a cikkíró —, hanem szükséges módon meg vannak határozva a levéltárat létrehozó szerv (lehet élő v, jogi személy) ténykedésében vagy céljaiban, S így talán nem messze távolodnánk el az igazságtól, ha azt állítanánk, hogy a levéltár életének önmagában és önmagáért nincsen autonómiája, hanem feloldódik annak a szervnek életében, melynek működésétől függ. E szemszögből ítélve pontatlan az a szólásmód, hogy a levéltár visszatükrözi az alkotó szervet, mert a valóságban ő maga az alkotó szerv, vagy legalább is egyike élet jelenségeinek. Hogy pedig a levéltár általában hosszú életű, nem más, mint véletlen, annak a ténynek következménye, hogy az irat anyagának természetes alkotottság án lassabban fog az élet morzsoló ereje, mint az egyéb emberi intézményeken, melyeket hamarabb legyőz vagy átalakít az idő. Szerencsés véletlen ez, mert ebből fakad a mi intézeteinknek történeti értéke és becse. Ez a véletlen — helytelenül a levéltár jellemző és megkülönböztető alapkritériumának felfogva — hozta létre a történelmi és adminisztratív levéltárak közötti megkülönböztetést, ami csak akkor észszerű és érthető, ha még életben levő és már nem létező szervek levéltárai közötti megkülönböztetésül szolgál, akkor azonban helyesebben az élő és holt levéltár elnevezés volna használható, Az eddig elmondottakból azután igen fontos következményeket származtat le Giorgio Cencetti, melyek — mint mondja — a levéltártannak sarkpontjait képezik; elveket, amelyeket többé-kevésbbé helyesen már évtizedekkel előbb is kimondottak, s gyakran öntudatlanul is alkalmaztak egy évszázad óta. Ez elvek alapján mindenekelőtt elméletileg nem lehet különbséget tenni a regisztratúra — mondjuk: iktató-kiadó irattár — és a levéltár, sem a folyamatos használatban álló levéltár, sem a letéti vagy gyűjtő levéltár között: mindez egyszerűen levéltár. Ha az a kapcsolat, mely egyesíti az iratokat, valóban szükséges, az éppen azzal az actussal kezdődik, vagyis az irat hivatalosan akkor kezdi levéltári életét, mikor az iktató- vagy lajstrom-könyvbe bevezették — vagy mint ma általában mondják: beiktatták. Ezzel meglévén határozva a levéltárral való kapcsolata, az már megváltozhatatlan is. Az iktatás által megállapított elhelyezés már végleges, az irat e pillanattól kezdve része lett egy bizonyos sorozatnak már akkor, amikor a maga tárgyi valóságában talán még nem is lépett abba bele és annak ellenére, hogy az iktató nem elhatározó, hanem csupán formai, kinyilvánító levéltári teendőket végez. Az írat többszöri kiemelésének (kézbevételének) nagyobb vagy kisebb lehetősége sem csorbítja meg annak a levéltárhoz való tartozását, mert a kapcsolat szükségszerűségében és meghatározottságában legott és mindig fennáll, s