Levéltári Közlemények, 15. (1937)
Levéltári Közlemények, 15. (1937) - IRODALOM - Ila Bálint: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. IV. Bd. 1416–1437. Hermannstadt, 1937. / 305–310. o.
IRODALOM 307 a szövegben előforduló áthúzásokat, javításokat s ráírásokat, .szakadásokat azok nagyságával, az ugyanazon szövegben előforduló tintaváltozásokat, utal az azonos kéztől származó oklevelekre, sőt gyakran az írnok személyét is megnevezi, A szögletes és kerek zárójelek szabályszerű használatával e tekintetben is megkönnyíti a kiadvány használatát. A pecsétleírás mintaszerű, a pecsét alakja, nagysága, minősége, a viasz színe, -a pecsétmezőben látható ábrázolás, címer és az esetleges körirat ós betűinek jellege, a függőpecséteknél azok zsinórjának színe mind a legpontosabban, ahol szükséges, számszerűleg vannak meghatározva. Igen nagy értéket képvisel ez főleg akkor, amikor az eredeti egyáltalán nem, vagy csak nehezen és költségesen hozzáférhető. Ha azonos pecsétek fordulnak elő, úgy nem mulasztja el a hivatkozást. Külön ki kell emelnünk azt a pontosságot, amellyel az oklevél szövegén kívül minden egyéb, az oklevelén bárhol található szöveget, jegyeket és feljegyzéseket leközöl és egyben mindjárt megállapítja, hogy azok az oklevélíró kezétől, más egykorú kéztől származnak-e, vagy pedig későbbi időből valók, E módszer haszna sokoldalú. A kancelláriai jegyek, illetőleg feljegyzések adatokat szolgáltatnak az oklevél kiállításakor szokásos eljárásra, a kancellária szervezetére, általában az oklevelek kiadása körüli formaságokra, A később feljegyzések, esetleges tartalmi kivonatok, címszók s további, már az oklevél elfogadójától vagy annak későbbi őrzőitől tett rá jegyzések pedig két szempontból jelentősek. Részben útbaigazítást adnak az oklevélnek századokon keresztüli sorsára, annak levéltári őrzésére és olykor a levéltári elhelyezés rendszerére. Részben pedig olyan időkből származhatnak a jegyzetek, amikor az oklevélben feltüntetett birtokok ós családok már több részre, illetőleg ágra szakadva szerepelnek, más neveket kapnak és már az új neveket tünteti fel az oklevél későkorú felhasználója vagy regesztrálója, miáltal mintegy megmutatja a történelmi fejlődést és támpontot nyújt biztosabb következtetésekre. Ilyen hátlapi feljegyzések főleg pörök alkalmával történtek, amikor az oklevél produkálója már előre elkészítette magának bizonyító anyagát. Megvan tehát a maga haszna a történettudományban az oklevelén minden, a kiadó előtt esetleg egészen haszontalannak látszó feljegyzésnek és Gündisch kitűnő érzékkel követvén e téren a közlés legújabb szabályait, leközölt az okleveleken látható minden egykorú és későbbi fel-, illetőleg rá jegyzést. Levéltártörténeti kutatásoknál ezek egyenesen nélkülözhetetlenek. Rá kell a jó oldalak mellett mutatnunk azonban a kötet regesztáinak szerkesztésénél alkalmazott különös és megmagyarázhatatlan módszerre, amely egyáltalában nem alkalmas a különben elsőrangú kritikai kiadás tudományos értékének növelésére. Szögezzük le: az oklevélkiadásokban az oklevelek <elé mindig alkalmazott rövid regeszta arra szolgál, hogy egy20*
