Levéltári Közlemények, 14. (1936)

Levéltári Közlemények, 14. (1936) - IRODALOM - Ányos Lajos: Ruppersberg: Archive und Familienforschung. Korrespondenzblatt des Gesamtvereins der d. G. und A-vereine, Jg. 1934. / 318–322. o.

320 IRODALOM anyag használhatására kiszabott időt a képzelhető leglíberálisabban kívánják megszabni, hogy a levéltárakat csupán a délutáni órákban látogatni tudók (hivatalnokok stb.) se legyenek elzárva a kutatástól, amit úgy lehet elérni, ha a levéltári anyag a délutáni és esti órákban is, esetleg szombat délután, sőt talán még vasárnap is hozzáférhető lesz. A kutatás pedig vagy egészen díjmentes legyen vagy legalább is egészen jelentéktelen csekély díj ellenében engedélyeztessék. Azonkívül a kutatónak teljes biztonsága lehessen a felől, hogy a levéltárakban — a vonatkozó irodalmi művek, forrásmunkák, segédkönyvek mellett — minden, a családkutató szempontjából számításba vehető levéltári anyagra, iratcsoportra felhívja a figyelmét és rendelkezésére bocsátja a levéltári személyzet. 2. Rendkívül nagy nyomatékkal és kimerítően tárgyal az előadó az egyházi anyakönyvekről, amelyeknek értékét és| jelentőségét nálánál jobban megvilágítani alíg lehet. Energikusan száll síkra annak érdekében, hogy az egyházi anyakönyvek bizonyos nagyobb területről egy központi levéltárba szállíttassanak be. Szerinte minden német levéltárnoknak ez a felfogása. Véleményük szerint a plébániák birtokában csupán a körülbelül 75 (legföljebb 100) évre visszamenő anyakönyvek hagyandók meg, amelyek a lelkipásztorok számára nélkülözhetetlenek abból a szempontból, hogy híveik származási adatait mintegy három nemzedéket illetőleg áttekinthessék; az összes régebbi anyakönyvek beszolgáltatandók lennének az illetékes (kerületi, városi) levéltárakba. Javaslata mellett felsorakoztat minden elképzelhető argumentumot, amelyekben nehezen találhatna bármelyikünk kivetni valót: nincs jó elhelyezés, hiányzik a megfelelő gondozás és őrizet; padlásokon vastag porréteg alatt romlanak vagy nedves helyiségekben penész és rothadás áldozatai; tűzvész esetén — amelyről mi is tudjuk, mit jelent falun — menthetetlenül pusztulás vár reájuk; a kutatók számára jóformán használhatatlanok; a lelkészek — kevés kivétellel — semmi érdeklődést nem mutatnak a reájuk bízott nevezetes kötetek irányában, felvilágosítást belőlük nem szívesen adnak, s ha adnak is, a felvilágosítás hiányos és megbízhatatlan s nem is lehet más, mert a régi írást olvasni nem tudják. És így tovább. Természetesen tisztában vannak azzal német kartársaínk, hogy javaslatuk megvalósítását nagy nehézségek és akadályok hátráltatják, amelyek közt első helyen áll az egyházi hatóságok ellenállása. Arra is gondolnak tehát a javaslat hívei, hogy az anyakönyveket helyükön hagyva, fényképmásolatokat készítsenek róluk s ezeket helyezzék el a központi levéltárakban. Ennek kivitele azonban szintén ijesztően nagyarányú munkát jelentene és főként olyan nagy költséggel járna, amelynek az államhatalom részéről leendő fedezésére nincs semmi kilátás. Ezért az előadó — aki nem győzi hangsúlyozni, hogy az egyházi anyakönyvek anyagának használható közkinccsé kell válnia — végső megoldásul azt ajánlja, hogy állástalan egyetemi