Levéltári Közlemények, 11. (1933)
Levéltári Közlemények, 11. (1933) 1–2. - Értekezések - Dőry Ferenc: Dr. Csánki Dezső / 1–15. o.
6 DÖRY FERENC szánt negyedik, hanem az erdélyi, ötödik kötetet vette munkába, melyet az anyag rendkívüli gazdagsága miatt ismét ketté kellett osztania. Az 1913-ban megjelent, hatvan ívet meghaladó első fólkötet még így is csak négy vármegyét volt képes felölelni. A magyar tudományos világ bizakodó örömmel remélte ezek után, hogy a nagyértékű munka végre mégis befejezéshez jut, ez a várakozás azonban, sajnos, sohasem vált valóra. Időközben ugyanis az Országos Levéltárban és ezzel Csánki Dezső hivatali helyzetében mélyreható változások mentek végbe. 1903 nyarán hirtelen meghalt dr. Pauler Gyula, akkor már miniszteri tanácsosi rangban levő országos főlevéltárnok. Váratlan elhunyta annyival is súlyosabban érintette a Levéltárt, mivel a rangban utána következő, hetvenéves Óvári Lipót már koránál fogva sem volt alkalmas a vezetésre. Az állás betöltése emiatt sokáig elhúzódott, mígnem különböző okok és befolyások közrehatása folytán végre mégis óvárit nevezték ki Pauler utódjaként országos főlevéltárnokká, de már csak a VI. fizetési osztályba s ezzel az V. fizetési osztály, mely a belügyminisztérium kebelében került betöltésre, az Országos Levéltárra nézve hosszú időre ismét elveszett. A megoldás nem volt szerencsés; óvári erélytelensége és a hivatalos ügyek iránt való csekély érdeklődése folytán a Levéltár évekig úgyszólván teljesen vezetés nélkül maradt. A hivatalos ügymenetnek Pauler által való kitűnő megalapozása ós a tisztviselői kar kötelességérzete mindamellett elejét vette a belső rend és fegyelem felbomlásának, s végre is 1907-ben Óvári szabadságolásával, majd nyugdíjazásával tasnádi Nagy Gyula kezébe került a Levéltár kormánya, aki, elődével ellentétben, a legmesszebbmenő pontosság és lelkiismeretes munka megtestesítője volt. Mint a legkiválóbb oklevélkiadót s a Magyar Történelmi Társulatnak hosszú időn át titkárát és a „Századok" szerkesztő jót tudományos körökben sokra értékelték; de ultrakonzervatív felfogása, zárkózott természete' és önérzetes jelleme, mely idegenkedett a felfelé való udvarlástól és kilincseléstől, meggátolták abban, hogy a vezetése alatt álló intézmény érdé-