Levéltári Közlemények, 11. (1933)

Levéltári Közlemények, 11. (1933) 3–4. - Értekezések - Dr. Kapossy János: Magyarországi ötvösök a XVIII-XIX. században

MAGYARORSZÁGI ÖTVÖSÖK A XVIII—XIX. SZÁZADBAN 251 át nyomon kísérhető, főként az 1750—1770-es években ölt nagyobb arányokat, Bécs adja a legtöbb bevándorlót, elsősorban Pozsonyba, Sopronba és Pest-Budára. Mellette — épp úgy, mint építőmestereink esetében — a cseh-morva terület az egyik nagyobb forrásvidék ; a távolabbi Németországból Breslau és Augsburg ; elvétve idetéved egy-egy bevándorló olasz földről, Svájcból, sőt a balti tartományokból is. Kétségtelen, hogy a bevándorlók munkája korántsem gyakorolhatott a XVI—

XVII. századi hagyományokon tovább élő, erős nemzeti jellegű magyar ötvösség stíljének további alakulására oly nagy befolyást, mint aminőt például az olasz földről, majd később a szomszédos Ausztriából bevándorolt építőmesterek működése jelent a hazai barokképítés és városkép kialakulásának történetében. Másrészt azonban, ha csak a puszta névanyagot s a bevándorlás adatait tekintjük, párhuzamosan a régi, nagy ötvösközpontok műgyakorlatának hanyatlásával, kétségtelenül megfigyelhető hazai ötvösségünk nagyobbarányú elnémetesedése, éppen Mária Terézia korában. A XVIII. század elején meglepően nagyszámú még ötvöseink sorában a színmagyar mester, régi nemes családok sarja. Mellettük •— főként a Szepességben s a bányavárosokban — évszázados múltra visszatekintő német városi polgárcsaládok e művészet kimagaslóbb hazai képviselői : oly mesterek, akik a műhely hagyományait megelőző nemzedékek egész sorától kapták örökségül. Régi ötvösségünk hagyományait őrző s tovább fejlesztő magyar mesterek és hazai német városi polgárok mellett a század közepétől kezdve megjelennek a bevándorlók, ami nemcsak új színt, de az eddig ismert emlékanyagból következtetve egyben szín vonalhanyatlást is jelent. A XIX. század elején már céhen kívül állókkal is mind gyakrabban találkozunk. S amint távolodik ötvösségünk az évszázados céhbeli műgyakorlattól a mai értelemben vett, készáruval kereskedő ,,aranyműves és ékszerész" vállalkozások felé, egyre nagyobb számban jelenik meg az ,,aurifaber"-ek és ,,

Goldschmied''-ek sorában — feltűnően 1828-ban Szegeden és Óbudán •— az arany- és ezüstneművel üzérkedő, céhen kívül álló zsidóság. Ezzel egyidejűleg egyre növekszik a külföldi készárú behozatala, amely ellen az erősbödő nemzeti öntudat társadalmi úton próbál szervezkedni s a céheknek védelmet nyújtani. A XIX. század második negyedére a lassú hanyatlás teljes átalakuláshoz vezet : a remekbe készült régi magyar ötvösművet tucatáru, az évszázados hagyományokon neve-