Levéltári Közlemények, 10. (1932)

Levéltári Közlemények, 10. (1932) 3–4. - ISMERTETÉSEK - Bánrévy György: Archivstudien. Zum 70. Geburtstage von Woldemar Lippertz. Hrsg. von Hans Beschorner. Dresden, 1931. / 327–330. o.

ISMERTETÉSEK 329 amikor a levéltári anyag osztályozásánál a közös gyökér, az azonos alap szem előtt tartását okadatolta. Erre a megismerésre a franciákat is csak a fellépő és elkerülendő tudományos és gyakorlati nehézségek vezették. Nem véletlen, hogy ez a haladás elsősorban a megyei és városi levéltárakban érvényesült, mert ezek a rendezés és osztályozás szempontjából még érintetlen terület voltak, míg a párizsi nemzeti levéltár állományait különösen a í)aunou-tól eredő önkényes beosztás megfosztotta eredeti egységes organizmusuktól. A franciák lazább értelmezésével szemben Kaiser a proveniencia elvét a következőkép határozza meg: a levéltári állagoknak úgy kell egymás mellett maradniok, illetve, ha szétszakították, úgy kell ismét egyesíteni őket, amilyen szerves összefüggésben keletkeztek, ahogyan az egyes darabok az ügymenet folyamán egymás után az előiratokhoz kapcsolódtak. Ugyancsak a származási alaptételhez fűz gondolatokat J, Schnitze s ezekkel kapcsolatban három kérdést vet fel és vitat meg: 1. mennyiben szükséges és célszerű a közigazgatás folyamán összekevert regisztratúrák szétválasztása és helyreállítása?, 2. a megoszthatatlanság elvét általában kell-e érvényesíteni? és 3. egy regisztratúra átszármaztatott rendszerének megtartása mennyiben esik korlátozás alá? Az első kérdésre válaszolva példákkal igazolja, hogy a túlzott mértékű szétválasztás nagyon elhibázott. Így esetet említ, amikor megállapították egy kifejlődött és lezárult levéltári egység minden egyes darabjának a kiállító hatóságát, végső eredetét és az anyagot ennek megfelelő csoportokra szakították, aminek az lett a következménye, hogy egyes darabokat szét is kellett vágni. Ezzel áldozatul esett a fejlődés menetéből kialakult állapot, a történeti evolúció leszűrődése, megállapodása, de természetesen mondhatatlanul megnehezült az illető iratanyag használata is. A helyes elv eszerint az, hogy „als Provenienz gilt in der Regel die Amtsstelle, welche die Akten an das Archiv abliefert", azonban nem akkor, ha annak csak közvetítő, vagy átmeneti szerepe volt. Az egyes darabok végső provenienciáját aztán a repertóriumban és jegyzékekben alkalmazott megfelelő utalásokkal lehet feltüntetni és összefoglalni. A második kérdésre Sehultze válasza az, hogy minden regisztratúrát lehetőség szerint meg kell hagyni eredeti formájában. A harmadik kérdésnél két szempont dönt: a munka megkönnyítése és a használhatóság. A hatóságok organikus rendje ós az iratok szabályos kötegelése megtartható, sőt nagy könnyebbséget jelent. A hiá-