Levéltári Közlemények, 10. (1932)

Levéltári Közlemények, 10. (1932) 3–4. - ÉRTEKEZÉSEK - Sulica Szilárd: A Múzeumi Levéltár kialakulása / 177–222. o.

194 DR. SULICA SZILÁRD csak igen rövid, csak pünkösdi királyság maradt az a kurta időszak, melyben a levéltári anyag helyzetét elfogadhatónak és kedvezőnek lehetett minősíteni, de csak azért, mert azt lehetett remélni, hogy a jó kezdetnek jó folytatása & befejezése lesz. De nem így történt és ez jóvátehetetlen hiba. maradt. Itt, ebben kell keresnünk a későbbi levéltári bajoknak egyik gyökerét. E korszakban még mindent könnyen a. legjobbra lehetett volna fordítani; a baj még kezdetleges,, kicsi volt, megfelelő energiával és jóakarattal könnyűszerrel lehetett volna segíteni. Hiba volt tisztán csak a nyomtatványi osztállyal foglalkozni és ennek kedvéért a kézirati osztályt elhanyagolni, sőt ezt áldozatul dobni amannak; vagy legalább utólag, a nyomtatványi osztály rendbehozása után, a kéziratos osztálynak is meg kellett volna adni az egyenlő elbánás elégtételét. Hogy ez elmaradt, az valóban nem báró Eötvös József szellemének, intencióinak érvényesülése és logikai következménye. Mert ha a nyomtatványi osztályban végrehajtott reformok befejezésekor: 1875-ben a. reformok vezetését Eötvös véletlenül még a kezében tartja, több mint valószínű, hogy a nélkülözhetetlen munkálatokat a kézirattári osztályra is kiterjeszti. S ez megvetette volna a kézirattári-levéltári osztályban is olyan helyzet alapját, mint a milyen a nyomtatványi osztálynak jutott ugyanakkor. Kevés elégtétel, csekély vigasz volt a kéziratos osztály számára az, hogy Supala halála után ennek helyét méltó utóddal, a széleskörű tudással bíró, éleseszű Csontosi Jánossal töltötték be 1875 május 6-án, ugyanakkor, amikor a könyvtár vezetésében pár héttel előbb a nyugalomba vonult Mátray Gábor örökét, Fraknói Vilmos vette át. Mikor egy intézetnek összesen öt tisztviselője van, s ezek közül kettőnek eltávoztával a helyükre két újat neveznek ki, meg van rá a lehetőség, hogy az új tisztviselők kisebb-nagyobb mértékű új életet, új irányítást vigyenek az intézet fejlődésébe. Az eltávozott két tisztviselő kétségtelenül érdemes és kiváló férfi volt, kiknek az intézet fejlesztésében megvolt a megfelelő részük. Munkásságuk fölött nem is lehet egyszerűen napirendre térni, már csak azért sem, mert részben oly időben szolgáltak, mely az egész könyvtár történetében a modern korszak kezdetét jelenti. Ily előzmények után az utódoknak sem lehetett könnyű helyzetük. Mégis, kétségtelen, hogy a két utód mint szellemi és erkölcsi tőke, ambíció, szorgalom és munkakedv tekintetében semmivel sem állott mögötte a két elődnek, s igyekezett az átvett helyzetet nemcsak fenntartani, hanem amennyire le-