Levéltári Közlemények, 10. (1932)

Levéltári Közlemények, 10. (1932) 1–2. - ISMERTETÉSEK - Dőry Ferenc: XV. századi pápák oklevelei. I. k. V. Márton pápa (1417–1431). Kiadja Lukcsics Pál. (OLaszországi magyar oklevéltár, I.) Budapest, 1931. / 140–145. o.

144 ISMERTETÉSEK Bossányi kiadványában látjuk, vagy akár regesztákban is. Részünkről a kivonatos közlésnek adunk elsőbbséget, mert hívebb az eredetihez ós nem is foglal el lényegesen több helyet, mint a kimerítő regeszta; de jó regesztákkal is szívesen beértük volna. Elvileg helyeselnünk kell azt is, hogy a kiadó, az idegenekre való tekintettel, a regesztáknak latin nyelven való közlését határozta el. Természetes azonban, hogy aki latin regesztákat akar adni, annak tudni is kell latinul szabatosan fogalmazni és nem szabad hadilábon állni a syntaxissal. Lukcsics regesztái azonban, sajnos, a stílus gyarlóságáról nem is szólva, a szó szoros értelmében hemzsegnek a durva nyelvtani hibáktól. Maga az a stereotíp formula is hibásan vair szerkesztve, melyet a supplicatiók regesztázásánál használ („Supplicatio N. N. de provisione de canonieatu stb."), s ez a hiba az egész köteten végigvonul. Példákat felsorolni nem tartjuk szükségesnek; állításunk helyességéről bárki első tekintetre meggyőződhetik s ezért aggodalommal nézünk az elé, hogy a külföld milyen megítélésben fogja részesíteni a magyar tudományosságot annak a láttára, hogy ilyen hibás latinsággal szerkesztett oklevéltár a Római Magyar Történeti Intézet kiadványa gyanánt s a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt megjelenhetett. Ha Lukcsics Bossányit követve regeszták helyett kivonatokat ad, mindezt elkerülte volna. Bossányi kiadványa egyébiránt abban a tekintetben is mintául szolgálhatott volna, hogy a szöveget jegyzetekkel kíséri, melyekben személyi és tárgyi magyarázatokat nyújt és utal a kapcsolatos oklevelekre. Ez Lukcsicsnál is nagyon kívánatos lett volna, már csak az eltorzított személy- és helynevek miatt is. Manapság már megköveteljük az oklevélkiadótól, hogy lehetőleg legyen segítségére az olvasónak s ne hagyjon megfejtetlen kérdéseket, melyeknek megoldása gyakran külön tanulmányt kíván. Ezt a munkát az ő kötelessége elvégezni. Lukcsics, mint a Névmutatóból látjuk, iparkodott is az eltorzított nevek helyes alakját meghatározni « ezt zárójelben fel is tünteti; ez azonban még nem pótolja a lap alatti jegyzeteket, melyekbe más egyéb magyarázni való is belekívánkozik. Igaz, hogy e jegyzetek — mint Bossányi kiadványában látjuk — sok helyet foglalnak el; a hellyel való takarékoskodás azonban sokszor megbosszulja magát. Így nem tudjuk azt sem helyeselni, hogy Lukcsics a latin regesztákban a szókat túlságosan is rövidíti s olyan rövidítéseket is alkalmaz, melyek ezeknek egyébként elég hosszú jegyzékébe nincsenek felvéve. Az ilyen, szinte hiero-