Levéltári Közlemények, 4. (1926)

Levéltári Közlemények, 4. (1926) 1–4. - ISMERTETÉSEK - Csobán Endre: H. Jenkinson: A manual of archive administration including the problems of war archives and archive making. (A levéltárkezelés kézikönyve, különös tekintettel a háborús levéltárak és a levéltárképzés kérdésére) Oxford, 1922. / 287–290. o.

ISMERTETÉSEK 289 táraknak jegyzékét, amelyeknek anyagából munkájához adatokat vett, külön pontban levéltár-könyvészeti megjegyzéseket közöl, külön pontban közli az iratok összetartására szolgáló táblák és dobozok rajzát, egy iratjavító-műhely berendezésének mintáját, oklevelek átírására vonatkozó szabályokat és egyéb, kisebb jelentőségű magyarázatokát. A fentiekben adtuk Jenkinson könyvének rövid vázlatát. Ha most azt keressük, hogy könyvében mi az új, különösen három szempontra kell rámutatnunk. Áz egyik a levéltár tartalmának fogalomkörére, a másik a levéltár őrizetére, a harmadik az iratok hitelességére vonatkozik. Ami az első kérdést illeti, ez az a pont, amelynél Jenkinson a legnagyobb eltérést mutatja attól a felfogástól, amely /a kontinensen főként Muller, Feith és Fruin munkája nyomán (Handleiding voor het or

denen en beschrijven van Archieven. Groningen, 1898.) általánossá vált. E felfogás szerint csak írott, rajzolt és nyomtatott okmányok és ugyanilyen mellékletek foglalhatnak helyet a levéltárban. Minden egyéb tárgyat Mullerék elválasztanak az irattól és múzeumba vagy régiséggyüjteménybe utalnak. Jenkinson ennek a felfogásnak határozottan ellen© mond, mert szerinte az elkülönítést nem lehet mindien esetben a logikai befejezésig végigvinni az iratoknak és a levéltár lényegének sérelme nélkül. Jenkinson szerint az irat a melléklettel együtt egész, anélkül csonka és a tárgyalt ügyről teljes felvilágosítást nem ad. A mássodik szempont lényege Jenkinsonnál az, hogy a levéltár őrzésének nemcsak anyagi, fizikai, hanem erkölcsi feltételei is vannak s hogy a levéltárnok nemcsak külső veszélyek ellen köteles megoltalmazni az iratokat, hanem a saját személye részéről jöhető erkölcsi veszélyekkel szemben is. A harmadik szempont szorosan összefügg a másodikkal. Felhozza Jenkinson, hogy a hamisítók minden országban és minden időben törekedtek arra, hogy hamisítványaikat valamely hivatalos gyűjtemény lajstromába felvétessék, mert tudták és tudják, hogy a lajstromozott iratok hitelességét csak a legritkább esetben szokták kétségbe vonni. Összevetve ezt a levéltár őrizetéről mondottakkal, Jenkinson olyan következtetésre jut, amit eddig a levéltárelmélettel foglalkozó tudósok kevés figyelemre méltattak. Ez pedig az, hogy a levéltári iratoknak hiteles forrásul való felhasználásánál beható tekintettel kell lennünk a levéltár felelős Levéltári Közlemények, 19