Levéltári Közlemények, 3. (1925)
Levéltári Közlemények, 3. (1925) 1–4. - ÉRTEKEZÉSEK - Fekete Lajos: A török oklevelek nyelvezete és forrásértéke / 206–224. o.
208 DR. FEKETE LAJOS kapcsolatban is hirdesse és hogy az oklevél a lényeg közlésén kívül alakban és nyelvezetében tetszetős formát, sőt pazar képet öltsön, mihez a vitás kérdés szinte csak alkalmul szolgálni látszik. E két mozzanat egymás rovására érvényesül. A primitiv kor elhanyagolja a formát, a fejlettebb kor viszont anynyira háttérbe szorítja a lényeget, hogy szinte kétséget ébreszt az oklevél kibocsátásának tulajdonképeni célja iránt. A török oklevelek formai beosztása, részeinek sorrendje — feltehetőleg szeldzsuk befolyás alatt — már a XIV. században befejezett alakot mutat, melyen századokon keresztül nem észlelhető semmi változás. Ezzel szemben az oklevelek nyelvezete élénk fejlődésen ment keresztül. Az a tény, hogy ugyanazon korszakban különböző földrajzi pontokon lényeges eltérésekkel találkozunk, azt igazolja, hogy e téren bizonyos irányok, írás- és fogalmazástani iskolák működtek, időnkint kimutathatólag több-kevesebb szabadsággal. Bár az oklevélanyag csekély mennyisége és a tudományág kezdő állapota nem nyújt lehetőséget pontos korhatárok megjelölésére, a oszmanli-török oklevelek nyelvezetének fejlődését nagyjában a következő időpontokkal próbálom megállapítani. Az első fellendülés ideje Hódító (FäW) Mehmed korára tehető. A Törvénykönyvében 1 közölt kancelláriai vonatkozású rendeletek már jelzik a szultáni székhellyé tett Konstantinápoly életében feltűnő perzsa és arab irányzatot. Az oklevelek stílusa azután lassú, alig észlelhető mértékben fejlődik Nagy Sztilejman koráig, kinek félszázados uralma alatt közelebbről még meg nem állapított körülmények között újabb fellendülés tapasztalható. A nyelvezet fejlődésének harmadik lényeges időszaka a XVI. és XVII. század fordulójára esik. E korszakban az oklevélíró az irodalmi aranykor kiválóságainak nyelvezetét követi, kiket prózai munkájában is mestereinek tekint s versenyre kel az udvar magasztalására hivatott történetírókkal. A negyedik virágzás a XVIII. században tapasztalható. A birodalom első megnyirbálása után III. Ahmednek (1703—1730) és Nevsehirli Ibrahim nagyvezérnek (1717— 1730) kormányzása adja hozzá a lendületet; a megélénkülő irodalom és a korábbihoz képest pezsgőnek mondható társadalmi élet a török felfogást közelebb viszi a nyugatihoz, 1 Kiadta r a török történelmi társulat (Tarih-' ^smítnl endíümeni) Konstantinápolyban 1330 (= 1911/2).
