Levéltári Közlemények, 1. (1923)

Levéltári Közlemények, 1. (1923) 1–2. - ISMERTETÉSEK - Holub József: École nationale des chartes. Livre du centenaire. (1821–1921.) Paris, 1921. / 195–200. o.

ISMERTETÉSEK 199 két kis szobát. Természetes, hogy állandó székhelye ez nem maradhatott, mégis három évtized telt el, míg megfelelő elhelyezéshez jutott. A hely kiválasztását illetőleg két nézet állt egymással szemben: az egyik amellett foglalt állást, hogy az intézetnek a levéltár közelében kell maradnia, a másik pedig a Quartier latin-ben akarta elhelyezni, hogy így a növendékek könnyebben folytathassák tanulmányaikat a faculté du droit-n vagy más főiskolában, másfelől pedig, hogy a többi egyetemi hallgatóknak is alkalmuk legyen egyes előadásokra (mint auditeurs libres) eljárni. Végül is az utóbbi felfogás győzedelmeskedett, és 1897-ben bevonulhatott az École új helyiségeibe, mely a Sorbonne egyik épületrészében, közvetlenül a Richelieu által alapított templom mellett foglal helyet. Ami az École munkásságát illeti, nehéz volna pár szóban eredményeit összefoglalni; nézzük meg, milyen kezekbe volt letéve sorsa egy évszázadon át, s akkor megkaptuk a feleletet erre a kérdésre is: igazgatói és tanárai közt oly nevekkel találkozunk, amelyek az École által ápolt tudományszakok történetében a legfényesebb helyeket szerezték meg maguknak. így igazgatói voltak többek közt: Wailly, Lacabane, Quicherat, Paul Meyer és Prou, tanárai: Champollion-Figeac, Guérard, Léon Gautier (palaeografia), — Mas-Latrie, Giry, Prou (diplomatika), — Guessard, Paul Meyer (román filológia), — Guérard, Jules Roy, Tardif, Viollet (jogtörténet), — Quicherat, Lasteyrie (archaeológia) és Molinier (források története). S hogy ezeknek munkája, tanítása minő gyümölcsöket termett, arra a címül írt második mű első kötete (L'oeuvre de l'École, p. LXXXI—CCLXX) ad feleletet. Ebben M. Prou, az intézet jelenlegi igazgatója, a tudós alaposságával s a lelkes charte-ista szeretetével és büszkeségével rajzolja meg tudományszakonkint annak a hatalmas irodalmi munkásságnak eredményeit, amelyet az École volt növendékei, az archiviste-paléographe-ok, az elmúlt száz év alatt kifejtettek. E tudománytörténeti szempontból is rendkívül becses és egyszersmind élvezetes összeállítást még nagyjából sem ismertethetjük, csak a hozzánk legközelebb eső csoportból (Arehives) ragadunk ki egy adatot, amely azonban igen sokat mond nekünk. Az arehives départementales inventariumainak kinyomatása 1861-ben kezdődött meg, 1920-ban a sorozat 540 kötetre rúgott, amelyből 370-nek volt archiviste-paléographe a szerzője; az arehives communales et hospitaliéres 273 kötet inventariumából pedig 100-at szer-