Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
NEKROLÓGOK - Deák Imre (1889-1956) - Degré Alajos (1909-1984)
ni eredendően életvidám, kedélyes, optimista egyéniségét. Mindig észre tudta venni az életben a szépet és a jót, élvezte és szerette a zenét, az utazást új tájakra és országokba. Az év legünnepélyesebb eseménye azonban az volt számára, amikor karácsonyeste együtt lehetett az egész család, az utolsó alkalommal már 17 unokával. Az életvitelében hagyományosan polgári konzervatív, sokoldalú tudományos munkásságában pedig éppenséggel mindig újító, modern szemléletet képviselő Dávid Zoltán személyiségében a modális és intellektuális értékek napjainkban oly ritka szerves harmóniában ötvöződtek. Emberideálokban egyre szűkölködő világunkban életútja követésre, folytatásra méltó! Kápolnai Iván LSZ, 1996. 4. sz. 69-71. p. Deák Imre (1889-1956) 1956 júliusának első napjaiban 67 éves korában válatlanul elhunyt Deák Imre, 1913-ban jogi szakképzettséggel került a közszolgálatba, melynek során - bár átmenetileg - de kapcsolatba került a levéltárakkal is: 1921-23-ban, mint Jász-Nagykun-Szolnok vármegye tiszteletbeli főlevéltárnoka, 1941-ben pedig néhány hónapig az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának alkalmazottjaként. De hivatali beosztásától függetlenül is állandó szenvedélyes levéltári kutató volt. Példánya, annak a ma már kiveszőben lévő kutatótípusnak, melynek számára a kutatás önmagában is örömet és kielégülést jelent. Élete utolsó éveiben ismét úgyszólván mindennapos látogatója lett az Országos Levéltár kutatótermeinek, és különböző hivatalos megbízások alapján készülő történettudományi munkák számára végzett adatgyűjtést. N. N. LH, 1956. 4. sz. 197. p. Degré Alajos (1909-1984) Ismét eltávozott közülünk az előttünk járó nagy generáció egyik prominens képviselője. Degré Alajos 1909-ben Zalaegerszegen született. Apai nagyapja Degré Alajos író, a 48-as forradalom egyik vezetője. Anyai nagyapja Lechner Lajos mérnök, Budapest városrendezésének és Szeged árvíz utáni újjáépítésének tervezője. Iskoláit Budapesten végezte, 1931-ben avatták jogtudományi doktorrá. Már egyetemi hallgatóként jogtörténésznek készült, ezért 4 éven át hallgatta Szentpétery Imrénél és Hajnal Istvánnál a történelem segédtudományait. Másodéves hallgató korától tagja volt Illés József jogtörténeti szemináriumának. Tőle kapott indíttatást a Quadripartitum tanulmányozására, amely az első publikált dolgozata lett. Eckhart Ferenc mellett is dolgozott, tőle tanulta a történelmi kutatás problematikáját. 1931-ben igazságügyi szolgálatba lépett. 1946-ban miniszteri tanácsos, 1949-ben Pécsett ítélőtáblái bíró, ahol személyi állapotot érintő (házassági, apasági, gondnoksági) pereket tárgyal. Alkalmazása 1950 végén az ítélőtábla (ekkor már felsőbíróság) megszüntetésével szűnt meg. 1949-ben, még táblabíróként kapott megbízást a Pécsi Tudományegyetemen a magyar jogtörténet előadására. Ezt bírói állása megszűntével előbb egyetemi tanársegédi, majd adjunktusi rangban látta el. 1953-tól kezdve egyetemes állam- és jogtörténetet is előadott. A történelem vihara kizökkentette pályájából, pótolhatatlan kárt okozva ezzel a magyar jogtörténetnek. Kenyerét levéltári területen találta meg előbb Szolnokon, majd Zalaegerszegen. A Zala megyei Levéltárnak 1960-1974 között volt az igazgatója. 1977 őszén saját kérésére nyugdíjazták, de kutató tevékenysége azután sem szakadt meg. 85
