Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
NEKROLÓGOK - Márki Sándor (1853-1925)
keserű évei sem tudták azonban szárnyát szegni alkotókedvének. Nem hagyott fel a levéltári kutatással, már az 1940-es évek második felében hatalmas anyagot állított össze Zsigmond király uralkodása idejéből származó magyarországi oklevelekből. A sok nélkülözéssel, erőfeszítéssel, fáradsággal járó munka végül is nem volt hiábavaló: bizonyítják ezt a Zsigmondkori oklevéltár 1950-es években megjelent vaskos kötetei, melynek anyaga alapját képezte számos Zsigmonddal és korával foglalkozó tanulmányának, valamint magyarul és németül megjelent alapvető Zsigmond-monográfiájának. Ha az egyetemi katedrára nem is kerülhetett vissza, de a tudományos élet vérkeringésébe igen: 1954-től 1968-ig, nyugdíjba meneteléig az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársaként dolgozott. (Közben buzgón fáradozott a Magyarországi Országos Evangélikus Levéltár rendezésén.) Az intézetben egyrészt folytatta a 40-es évek elején megkezdett társadalomtörténeti kutatásait, melynek legnagyszerűbb eredménye a középkori magyar egyházi társadalomról írott monográfiája, másrészt ehhez kapcsolódóan számos stúdiumban foglalkozott a középkori gazdaságtörténet olyan kérdéseivel, mint az áru- és pénzforgalom. A társadalomtörténet művelésén kívül a művelődéstörténet volt még az a terület, ezen belül is a középkori magyar gesta- és krónikairodalom problémái, melynek kutatásában meghatározó érdemeket szerzett, különösen a Thuróczykrónika kritikai kiadásával. Élete idős korában is szakadatlan munkában telt el. Új és új terveket szőtt, újabbnál újabb kutatási területeket fedezett fel magának. Munkásságát többször is magas kitüntetéssel ismerték el. Még megérhette, hogy újra visszavették az akadémikusok sorába, melynek tagságától oly méltatlanul fosztották meg. Halála pótolhataüan veszteséget jelent a középkori magyar történelem művelésében. Óriási életműve, melyet méltán lehet egy sorba állítani a magyar historiográfia legjelesebb történetíróinak életművével, maradandó értéket foglal magában, s melyet a jelen és a jövő történésznemzedéke hosszú évtizedeken át hasznosíthat. Emlékét a történészek, levéltárosok, pályatársak és tanítványok, tisztelők kegyelettel megőrzik. Soós István LSZ, 1990.1. sz. 106-108. p. Márki Sándor (1853-1925) Márki Sándort tanítványainak népes seregén túl országosan csak úgy ismerték, mint jeles történetírót és jó tanárt. Kétségtelen, hogy a jól végzett munka tudatával hajthatja nyugalomra fejét az, aki nemzetének ilyen ítéletét viheti magával sírjába. De Márki Sándor több volt, mint jeles történetíró s mint jó tanár. Ilyen kincsünk, hála Istennek, volt is és van is bőven, de olyan példamutató, kiváltságosán nagy nevelő, mint amilyen ő volt, a Gondviselésnek csak igen ritka ajándéka szokott lenni. Egy hosszú életen át úgy állt a tanítványai előtt, mint a legszebb emberi erények megtestesülése. A szerénységtől, a szelídségtől, az okos jóságtól, a lelki tisztaságtól, az önzetlenségtől kezdve minden szépet és követésre méltót megtalálhattunk benne. Nemes egyéniségének minden szála belesszövődött tanári munkálkodásába. Egy férfiú, akinek ajkáról még meghitt férfitársaságban sem rebbent el kétesértékü szó, aki ilyennek hallatára még öreg korában is gyermekies ártaüanságsággal elpirult és menekülni igyekezett. Szelíd és eltanulhatatlan finomságokkal megáldott lélek volt. Ránézve nem az volt jellemző, hogy a legnehezebb pillanatokban sem tudott sértő szót kimondani, hanem az, hogy vele szemben önként megzabolázták magukat még azok is, akik egyébként a figyelmességet és gyengédséget gyengeségnek tekintették. Szeretetreméltóan lenyűgöző egyénisége 258
