Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
NEKROLÓGOK - Hajnal István (1892-1956)
kitüntetetten tartalékos tisztként küzdött végig. A frontról hozott betegsége egyik oka volt annak, hogy az élete utolsó éveiben rászakadt megpróbáltatások alatt gyönge szervezete korán összeroppant. A húszas évek elején az akkor alakult Bécsi Magyar Történeti Intézet egyik első tagjaként kutatott a bécsi levéltárakban. Hazatérte után rövid ideig az Országos Levéltár, majd éveken át az Esterházy hercegi levéltár tisztviselője volt. 1930-ban a budapesti egyetem újkori egyetemes történeti tanszékének tanárává nevezték ki s ott működött 1950-ben történt nyugdíjaztatásáig. Közben három igen nehéz esztendőn át, 1944-től 1947-ig, profeszszortársai megtisztelő bizalma folytán a bölcsészeti kar dékánja volt. Vezető szerepet játszott a Magyar Tudományos Akadémiában, mint annak átszervezése előtti levelező, majd rendes tagja. Domanovszky Sándorral és Mályusz Elemérrel, majd Wellmann Imrével szerkesztője volt a Századoknak. A második világháború előtt aktívan vett részt nemzetközi történészkongresszusokon. A nyugalom évei gondokat és csalódásokat hoztak számára, s alig egy évvel azután, hogy az elismerés ismét feléje fordult (1955 májusában a történettudományok doktorává minősítették), 1956. június 4-én agyvérzés érte s 16-án meghalt. Ravatalánál a Magyar Tudományos Akadémia és a budapesti egyetem nevében I. Tóth Zoltán, az Országos Levéltár és a Magyar Történelmi Társulat nevében Ember Győző, a tanítványok nevében pedig Wellmann Imre búcsúzott tőle. Alig van történészünk, akinek egész munkássága oly szorosan kapcsolódott volna a levéltári anyaghoz, mint Hajnal Istváné. Bár széles skálájú historikus működése során képességeit a politikai és a modern technikatörténet nem egy szakaszának földerítésében is megcsillogtatta, pályája kezdetétől haláláig érdeklődését legintenzívebben az írás társadalmi funkciójának vizsgálata kötötte le. Úttörő munkásságát addig is, míg hivatott toll alapos elemzését nem adja, legjobban saját szavaival jellemezhetjük. A maga történetszemléletéről, szándékairól, terveiről szólt legkongeniálisabb tanítványáról, a fiatalon, tragikusan elhunyt Istványi Gézáról írt nekrológjában: „Az emberi fejlődés vizsgálatához az eddigieknél konkrétabb, reálisabb módszereket, szempontokat kívánt. A történeti fejlődést nem lehet úgy megragadni, mint ahogyan az egyéni életeket: emberi átértéssel, beleérzéssel. A fejlődésnek sajátos törvényszerűsége, szerkezete van,, ami fölött az emberi életnek nincs közvetlen hatalma.” Ez a szemlélet „a történelemben mindenekelőtt konkrét formaszerkezeteket keres és nem szubjektív módon beléje képzelt lelkiségeket, szellemiségeket. Ilyen értelemben volt ő az írásbeliség fejlődésének kutatója, az írásbeliség konkrét szövedékén át közeledett a társadalomhoz és az élethez. Úgy hajolt az írásemlékek apróságai fölé, mint a természettudós a mikroszkóp fölé, parányi jelek mögött egész szociális világot látott meg. Nem képzelt el ilyen világot, hanem valóságos és következetes rekonstrukciót végzett.” Arról, hogy miképpen viszonylott ez a történetszemlélet és módszer korának más szemléletéhez és módszereihez; ismét hadd halljuk az ő szavát: „A múlt emberöltők pozitivista történetírása - írja „A kis nemzetek történetírásának munkaközösségéről” szóló tanulmányában - megkísérelte a konkrét tényeknek-formáknak jegyzék élését, de nem hitt egységes szerkezeti összefüggésükben, minden alakulásban önálló tényezőt, erőt látott, amely lökésszerűen hat a másikra. A szellemtörténet ezzel szemben valami lelkületet, központi energiát keresett, amely megteremti és hajtja a szerkezetet. A mi felfogásunk szerint a társadalmi szerkezetiségnek összefüggő, üzemies működésében való rekonstruálása az egyedüli mód arra, hogy a fejlődést és az azt megélő és mozgató emberi életet megismerjük.” Ebben a szellemben „íródott magyar és idegen nyelvű publikációinak hosszú sora s hatalmas, egyetemes történeti szintézise. Tisztán politikai történeti műveit is (Esterházyról, 134
