Szálkai Tamás: „Sajnálni való mostoha javadalmat élvez a levéltárnok…”. Törvényhatósági levéltárosok küzdelme magasabb fizetési osztályba sorolásuk érdekében (1903–1907). Levéltári Szemle, 70. (2020) 1. 72-82.
78 Levéltári Szemle 70. évf . mentumos hevesi követ, mert mi bizony híven fordítjuk a latin okmányokat, mindazáltal az administrativ teendőkkel túlhalmozott levéltárnoknak tehetsége és szorgalma dacára sem nyílik alkalma arra, hogy a magyar Parnassusra felemelkedjék. De még a minimumként követelt szakvizsgát sem lehet kicsinyelni, mert egy – az iskolában tanult klasszikus latin nyelvtől nagyban elütő – holt és egy élő idegen nyelv alapos ismeretét feltételezi. Pedig ez távolról sem elegendő! Aki közülünk hivatását híven be akarja tölteni, annak éveken át szorgalmasan kell tanulnia a történelmet s segédtudományait, főleg a művelődéstörténelmet, a heraldikát, genealógiát, mert ezek ismerete nélkül nem tud különbséget tenni az értéktelen lom és az örökbecsű oklevél közt, s a történelmi, köz- és magánjogi érzékkel nem bíró levéltárnok nyugodtan kiselejtezhet olyan nagy fontosságú okleveleket, melyek elveszése a történelem ítélőszéke előtt pótolhatatlan kárt jelent; jártasnak kell lennie a diplomatikában és paleográfiában, mert különben még a magyar nyelvű középkori okleveleket sem képes elolvasni, nemhogy a latin és német okleveleket megértené, s róluk másolatokat, különösen pedig – a vármegyei ügyviteli szabályzatban gyökerező jogánál és kötelességénél fogva – közhitelű fordításokat adhatna. Egyszóval a hivatása színvonalán álló levéltárnoknak tudományos alapon akként kell magát kiképeznie, hogy mintegy élő kútforrását képezze az ősi vármegyei intézményeknek. A tudományos készültségre való hivatkozás pedig éppen nem kérkedés részünkről, mert hiszen a m. kir. belügyminiszter úr jelentette ki 1899. évi 3648. sz. eln. elvi jelentőségű határozatában, hogy mi tudományos jellegű foglalkozásra is hivatottak vagyunk. A törvényt magyarázó ezen határozat már egymagában is elegendő volna kérésünk jogos voltát eldönteni. Állásunk fontosságát még világosabban hirdeti a belügyminiszter úrnak a főispánokhoz intézett 1854/894. sz. eme rendelete: „Az ország számos vármegyéjében és városában, kivált a Felvidéken, hová a török pusztítás nem hatolt el, a törvényhatósági levéltárakban számos nagy fontosságú történelmi anyag van felhalmozva, melyek nemcsak az illető vidék, hanem az egész ország múltjára nézve is becses adatokat tartalmaznak. Hogy e becses anyagnak a tudomány hasznát vehesse, első sorban értelmes, képzett levéltárnokokra van szükség. Ezért s a folyó közszolgálat érdekében is szabott meg az 1883. évi I. tc. a törvényhatósági levéltárnokokra nézve némi minimális qualificatiot. Közérdek tehát az, hogy a törvényhatósági levéltárnoki állásokra lehetőleg képes és szakértő egyének alkalmaztassanak.” A belügyminiszter úr szükségesnek tartja továbbá „a levéltári ügy korszerű fejlődésére” való tekintettel az országos és a törvényhatósági levéltárak közt a kölcsönhatás létesítését, s hogy a törvényhatósági levéltárnoki állásra az országos levéltárban szélesebb körű gyakorlatot szerzett levéltári tisztviselők is alkalmazhatók legyenek – üresedés esetén a pályázat kiírását és ennek az országos levéltárral való közlését. Szálkai Tamás
