Haraszti Viktor: A csődtörvény 20 éve - levéltári szemszögből. LSZ 61. (2011) 1.

Haraszt i Viktor Az 1986. évi 11. tvr. a megszűnő gazdálkodó szervek iratanyagával kapcsolatban semmilyen intézkedést nem tartalmazott. Az iratok sorsára vonatkozóan az Ltvr., ill. a 30/1969. (IX. 2.) Korm. rendeletben (Lvhr.) foglaltak alapján kellett eljárni. Az Lvhr. 6. § (4) bek. alapján a megszűnő szervek iratainak további elhelyezéséről a felügyeletet gyakorló miniszternek kellett rendelkezni, ill. megszűnő tanácsi szerv esetén a megyei tanács végrehajtó bizottsága elnökének eltérő rendelkezése hiányában az iratokat a tanácsi levéltárban kellett elhelyezni. Ezt a szakaszt vállalati anyagok tekintetében nem alkalmazták a gyakorlatban, ugyanakkor a Cstv. megalkotásakor — mint hatályos levéltári jogszabály — vélhetően mintául szolgálhatott. A rendszerváltás után a kárpótlási „rohammal" egyidejűleg a korábban megingathatatlannak tűnő vállalati rendszer felbomlásának következménye, a vállalati csődök felszámolások/végelszámolások jelentették az állami-önkormányzati levéltári rendszer részére a nagy kihívást. A felszámolások/végelszámolások „eredményeképp" a gazdaság- és társadalomtörténet jelentős forrásai kerültek viharos gyorsasággal levéltárakba vagy a — gombamód szaporodó - iratőrző vállalkozások raktáraiba. A jogi környezet akkoriban sem a levéltáraknak kedvezett, s ez a helyzet azóta keveset változott. A csődtörvény és ami azzal járt A vállalati csődeljárások, felszámolások és végelszámolások helyzetét az 1991. október 2-tól hatályos 1991. évi XILX. tv. (Cstv.) rendezte. A jogalkotó gondot fordított az iratanyag további sorsára is, az 53. §-ban az alábbiak szerint vélte rendezni a problémát. „A felszámoló a gazdálkodó szervezet iratait a területileg illetékes levéltárnak adja át, amely a társadalombiztosítási adatszolgáltatás ellátásához szükséges irattári tételeket megállapodásban rögzített időtartamra megküldi a területileg illetékes társadalombiztosítási szervezetnek, a többit a hatályos levéltári jogszabályok szerint selejtezi, a nem selejtezhető tételeket pedig állományba véve megőrzi." A végelszámolási lejárásoknál a 76. § volt a hatályos, mely az 53. § körébe utalta az elvégzendő feladatokat. A Cstv. 53. §-a megszületésének jogszabály-előkészítési vitáit érdemes lenne feltárni, annyi bizonyos, hogy a törvény indoklása erre a szakaszra vonatkozóan semmit nem tartalmaz! A hatályba léptetett szakasz az egykorú jogszabályi környezetnek sem felelt meg, soha nem is tartották be és a szakma kezdettől fogva megváltoztatásáért küzdött. A csődtörvény rendelkezéseinek megváltoztatásért elsőként emelte fel szavát a Magyar Levéltárosok Egyesülete, mely a Cstv. szövegének megjelenése után azonnal levélben fordult Antall Józsefhez Magyarország miniszterelnökéhez. Az Egyesületnek a Pallium 1991. évi 4. számában megjelent állásfoglalásában (5—7. oldal) felhívta a figyelmet arra a nyilvánvaló tényre, hogy egyrészt a levéltáraknak a hatályos jogi szabályozás alapján nem feladattuk a csupán ügyviteli értékkel rendelkező iratok átvétele, másrészt arra is, hog)7 a feladat ellátására sem a technikai, sem a személyi feltételek nem elégségesek. Az Egyesület megoldási javaslatként az átmeneti levéltárak létrehozásának ötletét vetette fel, ami az elmúlt húsz évben a szakma részéről többször előkerült, de a kormányzat(ok) kellően nem támogatott ötletként mindannyiszor el is vetette.1

Az átmeneti levéltár a felszámolt/végelszámolt állami vállalatok iratai őrzése tekintetében természetesen más konstrukcióban működhetett volna, mint egy, a közfeladatot ellátó szervek esetében létrejövő átmeneti levéltár. 1 Legutóbb Id.: MAJTÉNYI-MlKÓ-SZABÓ, 2006. és TYEKVICSKA, 2007. 16