ORAL HISTORY
Völgyesi Zoltán: Az oral history kialakulása, nézőpontjai és forrásértéke. Levéltári Szemle, 63. (2013) 4. 9-22.
tölgyesi Zoltán ÁtL oral history-interjúk eredeti, hiteles forrásának a beszélgetés idején készített hang- vagy videó felvételt kell tekinteni, s nem annak átírt, szöveges formáját, még kevésbé átszerkesztett, közlésre szánt változatát. Bár a kutatónak a feldolgozás és az interpretáció fázisában könnyebb az interjú lejegyzett változatából „dolgoznia”, nem lehet figyelmen kívül hagyni és elhanyagolni a két forma közötti különbségeket. A szöveges átirat ugyanis nem tudja visszaadni a közveden, verbális kommunikáció számos jellegzetességét, például az élőbeszéd változó tempóját, hangerejét, hanglejtését, tónusát, sem szüneteit, esedeges akadozásait, nem beszélve a videós interjú felvételén rögzített gesztusokról.36 Az oral history törté netében egészen eltérő gyakorlatok alakultak ki az eredeti felvételek szöveggé alakításában. A „hőskorban”, Allan Nevins és munkatársai egyáltalán nem törekedtek a hangfelvételek szó szerinti átírására, sőt az átiratban még az elhangzott kérdéseket sem tüntették fel, így a gépelt változat egybefüggő, folyamatos szöveget alkotott, dialógus nélkül. Ezzel a változtatással az írott forrásokra (megírt visszaemlékezésre, vallomásra) hasonlító szöveget hoztak létre, ami elszakadt eredeti, szóbeli formájától, nem tükrözte vissza a forrás keletkezésének valós körülményeit (interjúszituáció, interaktivitás), és elveszett a forrás eredeti jellege számos fontos információval együtt. A későbbi fejlődés során az oral history alapelvévé vált az interjúk szöveghű átírása és az eredeti felvételek megőrzése, archiválása, ám abban elég nagy a különbség, hogy ezt miként értelmezik és valósítják meg. Az átírás terén az egyik véglet az, amelyik megengedi a stiláris javításokat — kiküszöbölendő az élőbeszéd pontatlanságait és pongyolaságait —, hogy a szöveg olvashatóbbá és érthetőbbé váljon. Ezzel szemben a másik véglet nemcsak szó szerinti rögzítést követel, jelezve a nyilvánvaló nyelvbotlásokat és a beszéd közbeni szüneteket, hanem az interjúalany és a kérdező metakommunikációs jeleit is igyekszik feljegyezni, s nemcsak azt például, hogy az interjúalanynak ki kellett mennie, vagy eltűnődött, fejét vakarta, hanem azt is, ha tüsszentett, ásított vagy köhögött. Az is gyakori, hogy részletes jellemzést írnak az interjúfelvétel körülményeiről. 36 A videós interjúkészítéssel kapcsolatban eddig meglehetősen kevés elemző munka született, pedig a gyakorlatban egyre terjed. 37 B artlett, 1985. Az oral history történetét végigkísérik az interjúk forrásértékével és az emlékezet megbízhatóságával kapcsolatos viták, a kritikus vélemények és az azokra adott válaszok, melyek segítették az elméleti háttér kidolgozását, új nézőpontok és kutatási irányok megfogalmazását. Az oral history megújítói már a ’70-es évektől azt hangoztatták, hogy az emlékezet sajátos működése és szubjektív jellege miatt az oral history múltbeli események tényszerű feltárására önmagában nem alkalmas, s pusztán utólagos szóbeli forrásokra támaszkodva a történeti múlt konkrét eseményei nem rekonstruálhatók. Bartiett klasszikus művére támaszkodva,37 és reflektálva saját kutatási tapasztalataikra, elismerték, hogy különbséget kell tenni az egykori esemény, az élmény és az emlék között. Az élmények is individuális természetűek és egyénileg eltérőek, s az is különböző, hogy mi őrződik meg az élményekből az emlékekben. E ez rögtön nyilvánvalóvá válik, ha ugyanazon eseményről több interjúalanyt kérdezünk. Feltűnő, hogy a részletekben számos eltérés tapasztalható ilyenkor. Az elbeszélt történetek egyéni variációi mögött mindig ott kell látni az elbeszélők egyéni látószögét, ami az események egy szűkebb keresztmetszetét nagyítja fel, általában azt, amit személyesen átéltek, megtapasztaltak, illetve ami később is foglalkoztatta őket. Ám az emlékezet nem képes az eredetileg megtapasztalt, átélt eseményeket felidézni, hanem csak azt, ami az emlékekben megőrződött, rögzült, ráadásul az idők során az emlékek is változnak. 18
