7. Levéltárkezelői ismeretek. Oktatási segédanyag a tanfolyami hallgatók részére. Összeáll. Dóka Klára. Bp. 2001. MOL 223 p.

7. Iratkezelés 1945-1995 között

Hiba forrása volt az is, hogy az egyes iratoknak a megfelelő csoportszámokhoz való besorolását nem vezetők, nem is az előadók, hanem az iratkezelők végezték, akiknek a létszámát éppen ebben az időben csökkentették, és a megmaradottak többsége nem rendelkezett megfelelő iratkezelési gyakorlattal, illetve a rendszer kielégítő működéséhez szükséges elméleti felkészültséggel. Mindezek következtében a csoportszámos iratkezelési rendszer rövidesen megbukott: 1956 elején megszüntették országosan kötelező egységes iratkezelési rendszerként való alkalmazását és az ágazati főhatóságokra bízták, hogy a maguk területén szabályozzák a kérdést. Változások 1956 után Nagy hatással volt az iratkezelés további fejlődésére az 1058/1956. (VI. 28.) MT sz. határozat, amely előírta, hogy a tanácsi szervek és intézmények iratait a végrehajtó bizottságok által megállapított ügyiratkezelési szabályzatoknak megfelelően kell kezelni. A szabályzatok elkészítésének megkönnyítése érdekében a Minisztertanács Titkársága kiadott egy minta iratkezelési szabályzatot, amit a tanácsi szervek mechanikusan átvettek. Bizonyos hatással volt az egyes szervek iratkezelési rendszerének újjáalakítására az iratok védelméről és selejtezéséről szóló 45/1958. (VII. 30.) Korm. sz. rendelet, amely előírta, hogy az állami hatóságok és hivatalok, intézetek, intézmények, valamint a vállalatok és egyéb gazdálkodó szervek a működésük során keletkezett vagy birtokukba jutott iratok őrzéséről és selejtezéséről kötelesek gondoskodni és ennek részletes szabályozását a művelődésügyi miniszterrel egyetértésben az illetékes miniszter, illetve az országos hatáskörű szerv vezetője tartozik meghatározni. A kormányrendeletnek a tanácsokra vonatkozó végrehajtási szabályait az 1/1960. (TK 10.) KE sz. utasítás fogalmazta meg. Az utasítás 3. §-a kimondta, hogy az ügyintézés, illetőleg az iratmegőrzés céljából az ügyiratokat a minta szabályzat szerint kell nyilvántartásba venni. Az utasítás jelentősége tehát egyrészt abban áll, hogy megjelent az iratvédelem, mint iratkezelési szempont, másrészt abban, hogy előírta a levéltáraknak, mint szakintézményeknek a közreműködését a selejtezési eljárás során, ezzel megtéve az első lépést az ügyviteli és történeti érdekek összehangolására. Az utasításban újszerű az a rendelkezés is, mely szerint a községeknél előforduló iratokat megőrzésre a járási tanácsoknak kellett - megfelelő jegyzék kíséretében - átadni.