2. Kaszás Marianne: Céhek, ipartársulatok, ipartestületek iratai. Bp. 1996. MOL 91 p.

I. Szervtörténeti bevezetés - 2. Az ipartársulatok létrejötte

folyamodó (a szuplikáns) ezután a városi tanácstól kérelmezte a polgárjogot. Ezt követte a pályázat legnehezebb része: a remeklés, ami a mesterjog elnyerésének talán a legnagyobb akadálya volt. A pályázót ugyanis, a céhbe kerülésének megnehezítése végett, drága és rend­kívül különleges remekdarab elkészítésére kötelezték; amennyiben az elkészített remekdara­28 bot elutasították, az eljárást újból kellett kezdenie. Ha el is fogadták a remeket, a hibákért így is nagy összegű büntetést kellett fizetnie. Ezen kívül súlyos terhet rótt a legényre a remek­lés után adott mesterebéd (társpohár), valamint a felvételi taksa magas költsége is. Egy-egy legény évekig gyűjtött, amíg eljuthatott az önálló mesterré válásig. Kivételt ez alól megint csak a mesterek fiai, vejei és az özvegyeiket feleségül vevő folyamodók élveztek, ők ugyanis csak féltaksát fizettek, vagy egyáltalán nem is kellett fizetniük a céhbe való felvételért. Ter­mészetesen a céhek a mesterek létszámát is limitálták, ez a megkötés volt a céhmonopólium védelmének egyik leghatásosabb eszköze. Idegen helyről jött mesterek szinte be sem kerülhet­tek a védett céhszervezetbe. A céhmesterek ugyanakkor kíméletlen harcot folytattak a céhen kívül rekedt kézművesek, azaz a kontárok ellen. Miután a céhkeretek megmerevedtek, gyakor­latilag kívülálló kézművesnek a céhbe jutni lehetetlen volt. Ugyanakkor a meglévő céhek mesterei az ipari termékek iránti megnövekedett keresletet nem tudták kielégíteni, így termé­szetes, hogy a XIX. század elejére mind a céhen kívüli iparosok részéről, mind pedig a városi népesség, valamint a nemesség részéről egyre inkább nőtt a céhszervezet megszüntetése iránti igény, ami - mint a fentiekben leírtuk - végérvényesen 1872-ben következett be. 2. Az ipartársulatok létrejötte Az 1859-ben kiadott császári nyílt parancs, közismert nevén: Iparrendtartás, mint említettük, megtiltotta újabb céhek alakulását, és helyettük a kézműiparosok szakmai összefogására, kö­zös érdekeik védelmére ipartársulatok létrehozását szorgalmazta. Az 1872-ben elfogadott VIII. tc. úgy rendelkezett, hogy a céheknek a törvény életbe lépése után három hónapon belül meg kell szűnniük. Az ipartörvény kötelezővé tette a céhtagok ösz­szehívását, a végső számadások elkészítését. A volt céhek tagjait azzal is az ipartársulatokká való átalakulásra ösztökélte, hogy elrendelte, az a céh, amely kilenc hónapon belül társulattá szervezi át magát, vagyonát átviheti az ipartársulat tulajdonába; amennyiben viszont a céh jogutód nélkül szűnik meg, vagyona a közgyűlés által meghatározott közhasznú iparcélokra adományozandó, ha a céhközgyűlés nem hajlandó ilyen értelmű határozatot hozni, akkor a vagyon további sorsáról az illetékes törvényhatóság dönt. A törvény kihirdetése után a céhek megtartották utolsó gyűlésüket, elkészítették a végső elszámolásukat. Nagyobb részük ipartár­sulattá alakult, a kis számú mestert tömörítő céhek feloszlatásukat jelentették be. Az ipartársu­latok megalakulásának folyamata a fővárosban 1875-ig gyakorlatilag lezárult, míg a vidéki városokban és községekben az 1880-as évekig húzódott el. 29 Az ipartársulatokba való belépés azonban nem volt kötelező, hanem az iparos szabad akaratától függött; ha viszont be akart lépni, azt nem lehetett tőle megtagadni, sőt szakvizsgához sem lehetett a belépést kötni. Az ipartársulatoknak biztosított jogkör annyira csekély, s jogállásuk annyira körülhatárolatlan volt, hogy nem csodálkozhatunk eredménytelen működésükön. Iparhatósági jogkörként csu­pán az iparosok és a segédeik közötti súrlódásokban, valamint peres ügyekben közvetíthettek az erre a célra felállított békéltető bizottságok útján. Első ipartörvényünk olyannyira liberális

Next

/
Thumbnails
Contents