11. Szőcs Sebestyén: Polgári kori jogszolgáltatási szervek iratai (1869-1950). Bp. 1990. ÚMKL 96 p.

Szempontok a jogszolgáltatási iratok selejtezéséhez

7/ adó- és illeték bejegyzési hatósági kérelmek és kimutatások; 8/ szolgalmi jogok törlése; 9/ anyakönyvi kivonatok; 10/ nyilatkozatok; 11 / kiskorúság törlése; 12/ gondnokság törlése; 13/ özvegyi haszonélvezeti jog törlése; 14/ felterjesztő lapok; 15/ hatósági megkeresések; 16/adó és illeték törlése; 17/ számvevőségi kimutatás adósság ügyben; 18/ kórházi ápolási költség és törlése; 19/ névkiigazftási kérelmek; 20/ ügyvédi meghatalmazás; 21 / tehermentesítési engedélyek; 22/ magánosoktói felvett kisebb kölcsönök adósságlevelei; 23/ közjegyzői hagyatéktárgyalási dijak bekebelezési kérelme; 24/ ügyvédi munkadíjak bekebelezése; 25/ scontro-lap: nyilvántartási idő lejártáról hivatalos jelentós; 26/ vét ív visszaküldését sürgető felhívások; 27/ kézbesítés akadályozását közlő értesítések; 28/ idegen iratok megküldése iránti megkeresések és saját iratok visszaküldése iránti sürgetések. Legvégül felhívja Baranya Margit a figyelmet arra az elvre, hogy a levéltári selejtezés során nem ügyiratokat, hanem bizonyos fajtájú iratokat lehet csak kiselejtezni; nem zárja ki azonban azt a lehetőséget sem, hogy olykor az egész ügyirat kiselejtezendő. A megőrzendő ügyiratokkal kapcsolatban pedig megjegyzi, hogy ezeknél a belső selejtezés problémája vetődik fel, ám ebben a vonatkozásban mindössze annyit közöl, hogy a "fölös példányok" selejtezhetők, de "két példány" mindenképpen megtartandó. A selejtezési elvek meghatározásánál mindkét szerző hivatkozik a 130/1951. (I.K. 20.) I.M. számú utasításra, amelynek hatálya az Igazságügy Minisztériumra, az igazságügyminiszter felügyelete alá tartozó valamennyi bíróságra, közjegyzőre, végrehajtóra, telekkönyvi hatóságra, hivatalra és intézményre kiterjedt, s amely 35 szerv, köztük a Legfelsőbb Bíróság, a Vasutak és Csatornák Központi Telekkönyvi Hivatala, a Pécsi Megyei Bíróság, a Szegedi Megyei Bíróság (ide értve a volt Szegedi ítélőtábla, illetve Felsőbíróság iratait is), valamint 31 járásbíróság iratanyagát védettnek nyilvánította és selejtezését megtiltotta. Ez az állláspont minden bizonnyal vitákat vált majd ki, ám ha figyelembe vesszük, hogy a Kúriának a tárgyalt időőszakban keletkezett teljes iratanyaga megsemmisült, s az Igazságügyi Minisztérium, valamint a nyomozó hatóságok iratai is rendkívül hiányosan maradtak fent, akkor meggondolandó, hogy ezt az elvet - esetleg némi "finomítással" - a selejtezési utasítások készítésénél nem volna-e célszerű szem előtt tartani. Annál is inkább, mert ha a megyei levéltárak fondés állagjegyzékeit áttekintjük, arról győződhetünk meg, hogy ezek készítésének időpontjában az ítélőtáblák, törvényszékek, járásbíróságok stb. iratai még csak részben kerültek a levéltárak őrizetébe, s ha azóta történt is változás, valószínű, hogy ebben a vonatkozásban is igen nagy hiányokkal kell számolni. Az iratok belső selejtezését azonban ezeknek a fondoknak az esetében is célszerű elvégezni. A hivatkozott 130/1957. (I.K. 20.) ÍM. számú utasítás amegőrzendő iratfóleségeket egyébként az alábbiak szerint határozza meg: 1/ a szerv alkalmazottainak személyi és fegyelmi ügyeire vonatkozó iratok; 2/ telekkönyvek, telekkönyvi betétek, telekjegyzőkönyvek, telekkönyvi betéttervek és telekkönyvi térképek); 3/ cégjegyzékek, cégiratok (irattár és okmánytár); 4/ végrendeletek, öröklési szerződések és megőrzésre átadott okiratok; 5/ eredeti közjegyzői okiratok 6/ a földreformmal kapcsolatos földkönyvek és vázrajzok; 7/ külföldi tartozások és követelések bizonyítására szolgáló iratok; 8/ tudományos, illetve történeti jelentőségű, vagy levéltári szempontból értékes iratok;