Tamáska Péter: Gondolatok a számítástechnikai adathordozók archíválásának kérdésköréhez. Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. 3–10.
alapszik, még ha a számítástechnikai adathordozóknál más sajátosságokat is figyelembe kell vennünk, mint a hagyományos irataknái. A további avagy másodlagos feldolgozás kitágult lehetőségei ugyanis indokolttá tehetik a gépi adathordozóknak a hagyományos iratokénál szélesebb körű archiválását, nem is beszélve arról, hogy az átalakulóban lévő államigazgatás és a gazdasági területek számítógépesítése megsokszorozza a regisztratúra jellegű adatbázisókat, statisztikai adathalmazokat. Ezeket pedig a későbbi korok történésze matematikai módszerek segítségével bőven kamatoztathatja. Meg kell említenünk még, hogy Réfi Oszkó Magdolna most megjelent, az iratfajtákat és irattípusokat taglaló tanulmányában ugyancsák az elmondottak szellemében definiálta a mágneses adathordozókat, sajátos irattípusként kezelve azokat. A mágnesszalagot és -lemezt iratanyagként, a gépet íróeszközként, az elektromágnesességet írószerként, az írásjelfajtát mágnes jelírásként, az írásfajtát pedig gépi adatfeldolgozásként határozta meg,12 az iratforma, illetve iratméret analógiájára azonban nem tért ki. Az „adathierarchiák" logikai és fizikai fogalmai13 ráadásul nemigen feleltethetők meg a hagyományos irattári nómenklatúráknak, ugyanakkor formai szempontból a számítástechnikai adathordozók levéltári értékelésénél ezek vizsgálata sem kerülhető el, annál is inkább, mivel a gyakorlatban folyó adatmentés nem azonos a levéltári értelemben vett megőrzéssel (archiválással), s a változó hosszúságú állományok átmentése mind időben, mind anyagiakban meglehetősen széles skálát foghat át. A fentiek és az elemző tanulmány figyelembevételével a számítástechnikai adathordozók levéltári értékhatárának vizsgálatánál az alábbi szempontokat ajánlhatjuk:14 1. az „iratok" eredeti rendeltetése, 2. a fondképző szerv fontossága, 3. a tartalom újszerűsége, sűrítettsége, egyedisége, 4. az „irat"-nak önmagában vagy kapcsolataiban megtestesülő értéke, 5. a fond teljessége, á szerv tevékenységének egészét tükrözni tudó képessége. Nem árt felhívni a figyelmet itt arra sem, hogy a levéltári szempontú megközelítés azért is bizonyul oly nehéznek, mert ezen a területen a fondképző (az adattulajdonos) és az üzemeltető szervezetileg ugyan elkülönül, de az „iratkezelési" és ügyviteli feladatok (adatok megőrzése, felhasználása stb.) keverednek, s a felelősség megoszlik. A jogi szabályozás ellentmondásba került a számítógépes cégek racionális, üzleti szempontjaival, a levéltárak pedig jobb híján tudomásul vették az irattári tervek ilyen irányú hiányosságait, nem is beszélve a levéltárosok tanácstalanságáról a számítástechnikai adathordozók rendszerezése terén. A számítógépes információfeldolgozási és archiválási folyamat szereplői tehát a következők:15 1. az adattulajdonos, 2. a rendszerfelelős (a számítástechnikus és az adattulajdonos közötti öszszekötő), 3. az üzemeltető (a számítóközpont), 4. az irattár (rendszertervek, leporellóra kiírt eredményadatok), 5. szalagtár, gépi adattár, 6. levéltár. Problémát okozhat, hogy a számítástechnikai anyagokat többnyire nem az adattulajdonos, hanem az üzemeltető őrzi. Űjább gond, hogy már az üzemeltetőnél elválnak egymástól a rendszerek működtetéséhez elengedhetetlenül szük-7
