Tamáska Péter: Gondolatok a számítástechnikai adathordozók archíválásának kérdésköréhez. Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. 3–10.

reménytelen feladattá válhat az adatállományok egységes, központi nyilvántartása. A gépi adathordozók közül levéltári szempontból kiemelkedő jelentőségű a mágnesszalag, de növekszik a szerepe a kazettás szalagoknak és a hajlékony kislemezeknek, a „floppy disk"-dknek. Jelentős archiválási szerepet tölt be a leporelló (a papír) is. Itt elsősorban a papíron megjelenített kiinduló és eredményadatokra gondolunk, azaz bizonyos „adatmetszef-eknék hagyományos irat formájában való megőrzésére, de a szerzők nyomatékosan felhívják a figyelmet a gyors technikai fejlődésre, amelynek eredményeként rövidesen megjelennek a mágnesszalagnál előnyösebb és olcsóbb tárolótípusok; ezek pedig fölöslegessé tehetik egyes papíron is megjelenő adatállományok hagyományos formátumú megőrzését. Levéltári szempontból rendkívül tanulságos a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) munkájának ismertetése. A KSH-ban a tanulmány készítésekor olyan statisztikai felmérés összesítésén dolgoztak, amelynek segítségével képet akartak nyújtani a hazai számítógépes adatállományokról: ennek eredményei részben tükröződnek is a hivatal azóta kiadott számítástechnikai évkönyveiben. Hozzáteszik azonban szerzőink, hogy a KSH adatgyűjtései nem pótolhatják a levéltárak gyűjtőterületi munkáját, mert csak a levéltárosok tudják eldönteni, hogy azok közül az adathordozók közül, amelyekkel az egyes fordképzők rendelkeznek, melyeket kell történeti értékük miatt levéltári szempontból megőrizni. A levéltári tvr.^ből adódó problémák nagy súlyt kaptak az elemző tanulmányban. A szerzők nem vonják kétségbe, hogy a tvr. alkotói helyesen jártak el, amikor „a gépi adatfeldolgozás útján rögzített adatokat" is drattá nyilvánították, csak azt vetik ellenük, hogy ennek deklarálásával semmit sem oldottak meg. Érdemes őket szó szerint idézni: „Ennék az elvileg kétségkívül világos jogi rendelkezésnek a sommás volta hallgatólagosan feltételezi, hogy a számítástechnikai adathordozóknak a hagyományos iratokkal azonos (analóg) kezelésmódja a gyakorlatban kézenfekvő, ezáltal irattári-levéltári útjuk kényszerpályára került." A tapasztalat ezt nem igazolta. A tvr. végrehajtása az elmúlt közel másfél évtizedben a számítástechnikai adathordozók tekintetében nem indult meg, a levéltárak anyagának gyarapítása e forrásból nem folyik, és ezt — többek között — a fenti szűkszavú törvényhely gyakorlatba való átültetésének bizonytalanságai ma is akadályozzák. Mint azt a szerzők írják: „Elemzéseink során meggyőződtünk arról, hogy a »gépi feldolgozással rögzített adatok« irattá deklarálása sem a levéltáraknak, sem az irat-, illetve fondképző szerveknek, sem a folyamatban érintett számítóközpontoknak nem ad elegendő útmutatást arra, hogy ki, mikor. mit. miért és hogyan cselekedjen."8

A tvr. végrehajtásának nehézségei egyrészt abból adódnak, hogy az információs és kommunikációs technikák az adattárolás és adatközlés olyan változatos formáit kínálják fel, hogy azok egyetlen séma, vagy azonos megítélés szerint aligha kezelhetők. Másrészt abból is újabb nehézségek adódnak, hogy a „mit és miért archiválni?" kérdése sehol nincs részletezve és árnyaltan kifejezve. Hiányoznak a végrehajtást egységesítő útmutatók, állásfoglalások, normatív előírások. Harmadrészt nem egyszerű választ adni arra a kérdésre sem, hogy a számítástechniikai információs rendszer szereplői közül kinek melyik feladatot kell elvégeznie az archiválás során, noha az így keletkező anyagok levéltárivá válásának ugyanazok a kritériumai, mint a hagyományos iratokénak: — van-e provenienciájuk? — van-e forrásértékük? 5