Reisz T. Csaba: Történelem egy kattintásra? Klasszikus forráskiadás és/vagy levéltári adatbázisok. Századok, 152. (2018) 3. 685–694.
TÖRTÉNETI IRODALOM - Hermann István: A Veszprémi Egyházmegye igazgatása a 18. században, 1700–1777 (Mihalik Béla Vilmos)
701 TÖRTÉNETI IRODALOM A kötet két nagyobb, ám szorosan összefüggő részre bontható. Az első felében Hermann István a területi alapú egyházigazgatási egységeket vizsgálja meg, majd a második részben az ezek igazgatását ellátó, általa egyházmegyei elitnek nevezett szűkebb réteget mutatja be. Az egyházszervezet kiépítésénél fontos alapvetést tesz, eszerint ennek rekonstrukciója egyben a tér szimbolikus és konkrét birtokbavételét is jelentette. Igaz, ennek két szegmensét vizsgálja csak a kötetben: a vallásgyakorlat helyszínének, azaz infrastruktúrájának biztosítását és ennek a folyamatnak az intenzitását, főbb ütemeit. Az egyházszervezet neoorganizációját három főbb szakaszra különíti el: 1. az egyes plébániák egyházmegyei hovatartozásának eldöntése, majd a 2. ütemben ennek alapján a középső igazgatási szint, az esperesi kerületek struktúrájának kialakítása, végül a 3. szakaszban a plébániahálózat racionalizációja. A legalsó szint, a plébániahálózat újjászervezése térben és időben eltérő intenzitással ment végbe. Jóllehet a 18. század eleji viszonyok nehezen feltárhatóak forrásanyag hiányában, a szerző 1710 előttről 20 plébániát és 12 ideiglenesen létezett plébániát tudott igazolni. Lényegében ez volt a kiindulási állapot, bár a lelkipásztori szolgálat kiterjedtsége mind minőségében, mind területi lefedettségben összetettebb képet mutatott. Azonban felmerül a kérdés: vajon a plébánia olyan jól körülírható fogalom volt már ekkor, mint azt ma gondoljuk? Hermann István a kutatás során körültekintően választotta szét az egyházmegye területén található exempt plébániákat, a megyéspüspök jóváhagyásával hivatalosan vagy legalább félhivatalosan szerzetesek által pasztorált egyházakat, és a licenciátusok által ellátott területeket. Ráadásul az első adatsorok, jövedelemösszeírások és egyéb források összevetése tovább zavarja a képet. Az anyaegyházleányegyház viszonylatában ugyanis ezek a plébániák gyakran mozognak: többször megesik, hogy annak székhelyet a szomszédos alkalmasabb helyre teszik át, így az egykori plébániából filia lesz. Bár ez lényegi változást nem feltétlenül okoz a plébániahálózat kiterjedésében, hiszen csak a plébánia területi egységén belül történik a státuszok felcserélődése. A plébániaalapítások intenzitását vizsgálva alapvető kérdés, hogy mi magyarázta az ennek során bekövetkező hullámvölgyeket és tetőpontokat? 1735-ben már 91 plébánia van, amelyek ugyan már jelentősen lefedik az egyházmegye területét, valójában még egy igen töredezett hálózatot mutatnak, ez a töredezettség majd csak két évtized múlva, a 18. század derekára tűnik el. Érdekes, hogy 1735 után egy jelentősebb visszaesés tapasztalható a plébániák kialakításának intenzitásában. Csak a mélyreható vizsgálatnak köszönhetően állapítható meg, hogy ez nem a püspök egyéni döntésének hatása, hanem annak felismerése, hogy a plébániák száma olyan ugrásszerűen növekedett meg, hogy azzal a papság képzése nem tudott lépést tartani. Ráadásul az infrastruktúra minősége, azaz a templomok, plébániák állapota és a plébánosi jövedelmek is nehéz helyzetről árulkodnak. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy teljesen megállt volna a szervezési folyamat. Az 1730-as évek derekán a középszintet jelentő területi-igazgatási egységek struktúrájának bővítése zajlik. Ezt az egyházigazgatási középső szintet a középkori gyakorlattal és más egyházmegyékkel ellentétben azonban Veszprémben az esperesi kerületek jelentik majd a 18. századtól kezdve. A főesperességek lényegében eltűnnek, virtuális-számítási egységekként jelentkeznek csak. Az esperesi kerületek esetében tehát azt a fentebb már említett 2. ütemet figyelhetjük meg, amikor a plébániák számához, kiterjedéséhez igazítják a középszintű igazgatási egységeket. Az 1740–1750-es években újabb lendületet kap a folyamat, számos új plébánia keletkezik. Ezt 1760-ban ismét egy visszaesés követi, aminek azonban már az a magyarázata, hogy lényegében az újjáépített plébániahálózat – a szerző szavaival élve – „szerkezetkész”. Ezt a szerkezetkész állapotot és a mögötte kibontakozó folyamatot segíti megérteni az a plébániai adattár, amely különböző szempontok szerinti bontásban függelékként csatlakozik a kötethez. Az adattár mellett nagy segítséget jelent a folyamat értelmezéséhez a számos lapból álló, jól áttekinthető térképmelléklet is.
