Reisz T. Csaba: Történelem egy kattintásra? Klasszikus forráskiadás és/vagy levéltári adatbázisok. Századok, 152. (2018) 3. 685–694.
MŰHELY - Romsics Gergely: Egy kultusz rendszertana. Gondolatok Turbucz Dávid A Horthy-kultusz 1919–1944 című kötete kapcsán
EGY KULTUSZ RENDSZERTANA 676 időszak után jól elemezhető lassú mozgások és állandóságok mentén, alkalmas a szétszálazásra, amelyet a szerző végre is hajt. (Ez a száz oldalt kitevő 6. fejezet az „országépítőről”, amely a propaganda által kiaknázott aspektusok felől közelít az időszakhoz, tárgyalva a vidéki utakat, a vitézavatásokat, az évfordulókat, a reprezentatív államfői feladatokat, az oktatás meghódítását, az életrajzokat, a kormányzósértési pereket egyaránt.) Ez a „passzív” kultikus vezérkép szűk két évtizede, amikor a Horthy-reprezentációk funkciója elsősorban integratív, a társadalmi egység szimbolikus kikényszerítését szolgálja. Ezt fogadja el az establishment minden vagy szinte minden szereplője, és ezért mindegyikük felsorakozik mögé, és emellett igyekszik a kultusz tárgyát, azaz a kormányzó alakját, saját ideológiai rendszerével rokonítani – ha úgy tetszik, kolonizálni a kultuszt a képviselt politikai irányzat számára (például Gömbös 1933-as megnyilvánulásai kapcsán: 190–191.). A harmadik nagy szakasz pedig az az időszak, amikor Horthy Miklós újra aktívabban értelmezi szerepkörét, kihasználva a revíziós sikerek által megnövelt népszerűségét, a nevével és alakjával fémjelzett és egyre inkább azonosított rendszer legitimitásának tetőzését, illetve utóbb a háborús helyzetben a korábban inkább szimbolikus vezetőre vetülő társadalmi elvárásokat (199–200.). Ez utóbbi, 1938–1944 közötti időszak éppen ezért konfliktusosabb is a magyar szimbolikus politika történetében, mivel a kultusz az önállósuló kormányzó működését legitimáló, személyében hozzá lojális és önálló agendával kevésbé rendelkező személyek által mozgásban tartott gépezetté válik, koncentrálódik és részben elveszti korábbi integratív potenciálját éppúgy, mint politikai-ideológiai üzeneteinek ezt megengedő ambivalenciáját. Ez az időszak a jobbszél alternatív vezérképei ellen is irányul (167., illetve 216–220.), szorosabb egésszé állnak össze a kulcstartalmak (például háborús hős, nemzetépítő és -gyarapító, erős kormányos, a politika viharaival szemben védelmező), funkciójuk pedig – és ez egyértelmű elmozdulás – a kultusz tárgyának olyan politikai legitimációval való felruházása, amelynek révén aktív és jelentős beavatkozásokat hajthat végre a politikában (250.). Ehhez utóhangként, de a történelmi felelősségről való gondolkodás szempontjából fontos részként kapcsolódik a német megszállás alatt széteső kultusz jelenségeinek áttekintése, amely egyszerre jelzi erejét (teljes frontot nyitva Horthy alakját még Szálasiék sem veszik tűz alá, noha eseti támadásokat intéznek ellene), és a kormányzó ebből következő felelősségét: a lemondást halogatva legitimálta a népirtás műveletét (287–290.). Turbucz a fenti változásokra érzékenyen követi a kultusz alakulását a törzsszöveg javát kitevő központi részben. Az első időszak reprezentációi homogének. Horthy kultuszának erős konzervatív forradalmár, radikális jobboldali vonásait a politikai nyilvánosság adottnak veszi, és ennek megfelelően ünnepli, elfogadja, fenntartásokkal akceptálja vagy elutasítja (94.). A kormányzóként való beiktatás után azonban
