Nagy Sándor: Adatbázisépítés és forráskiadás. Hozzászólás Ress Imre írásához. Levéltári Közlemények, 78. (2007) 1. 173–176.

Vélemény bukkanó személyeket, foglalkozási csoportokat, fizikai tereket sokkal könnyebben lehet kutatni ennek segítségével, lépjünk tehát túl az egyszerű segédletpótláson. Ezen alapult a kezdeményezés, amely a Társadalomtörténeti Adatbázis nevet kapta, és amelynek keretében — a büntetőeljárásokat kivéve — ilyen jellegűnek ítélt, természetes vagy jogi személyekhez kapcsolható irattípusokat, polgári pereket, hagyatéki ügyeket, közjegyzői okiratokat, kihirdetett végrendeleteket dolgoztunk fel, tömegesen, a teljesség igényével. (Ezt tükrözi a mára jócskán elavult, annak idején visszhang nélkül maradt publikáció: NAGY SÁNDOR: 19-20. századi társadalomtörténeti adatbázis építése Budapest Főváros Levéltárában. Korall, 3. [2002] 10:217-222.) Tulajdonképpen ez a véletlen- és ötletszerűen kialakított, menetközben finomított adatbázis képezi jelenleg is a LEAR magját. Úgy tűnik, mintha továbbra is ezt a meglehetősen rögös utat járnánk. A legfontosabb probléma az, ami országos szinten is, hogy nem igazán folyik értelmes vita arról, hogy mely iratcsoportokra és miként terjedjen ki az adatbázis-építés (avagy digitalizálás). A Társadalomtörténeti Adatbázis, amely az iratokban felbukkanó személyek (testületek, vállalatok, egyesületek) szerint felvett rekordokból áll össze, potenciálisan felöleli az egykori Bírósági Csoporton őrzött fondok/állagok nagy többségét. Sőt az elv megfelel pl. az árvaszéki, cégbírósági iratok rögzítését illetően is, ugyanakkor nyilvánvalóan nem kínálhat megoldást olyan típusú iratok feldolgozásához, amelyek tárgya nem köthető személyekhez (a volt Bírósági Csoportnál maradva, ilyenek jórészt a jogszolgáltatási intézmények működését reprezentáló elnöki, kamarai iratok). Azt illetően pedig, hogy miként vonjuk be a különböző másfajta iratanyagokat az adatbázis-építésbe, nem kellene továbbra is az „ösztönös spontaneitásra" hagyatkozni. Mindenesetre a levéltári intézmények közötti rivalizálás tényét elfogadva, amely az eltérő koncepciókhoz való ragaszkodásban is megnyilvánul (bár szerintem a BFL koncepcionálisan oda tért meg, ahonnan a MOL nemrég, a Fond-X-et hallgatólagosan feladva, lekanyarodott), nem látom be, miért ne lehetne a megfelelő fórumokon közösen és nyilvánosan gondolkodni a felvetett problémákról, úgy, ahogy azt Ress Imre teszi: kritikusan és építő módon. Miután a különböző levéltárak jórészt — bár éppen a MOL különleges eset — azonos vagy hasonló típusú iratanyagokat őriznek, fontos és hasznos lenne például egy „digitális kataszter" felfektetése, magyarán: egy olyan felmérés elvégzése, amely az egyes iratfajták tekintetében, többek között a már létező nemzetközi szabványok (pl. ISAR) adaptálhatóságának mérlegelésével, ajánlásokat fogalmazna meg az adatbázisban történő darab- vagy ügyiratszintű feldolgozás (rekordszerkezet, regesztázás), illetve az ahhoz kapcsolódó digitalizálás elveinek egységesítése tekintetében. Ez később, függetlenül attól, hogy az egyes intézmények milyen formában képzelik el elektronikus „forráskiadási" tevékenységüket, megkönnyítené a munkát (minthogy nem kellene ugyanazokkal a problémákkal újra meg újra megküzdeni, és eltérő megoldásokat kiötleni), és talán — hogy én se maradjak vízió nélkül — az első lépést jelenthetné egy nemzeti digitális levéltári rendszer kiépítése felé. 176