Lakos János: A levéltárak új világa. Megjegyzések A levéltárak helye az információs társadalomban... című tanulmányhoz. Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. 54–65.

megalapozott értékeléseket és — szerintem — nem kellően átgondolt javaslatokat. Ezek közül kettőt emelek ki. Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy „ informatikai fejlesztéseket csak szilárd szakmai alapokon lehet végezni, ...Ez azt is jelenti, hogy a levéltárnak először a saját rendszerét kell létrehoznia, az anyagát rendezni, majd segédleteket készíteni, és csak ezután foghat az informatikai feldolgozáshoz." Ami ezután következik, az viszont valótlanságot sugalmaz; „Sok levéltárban először »szakmai rendszerváltásnak — másképpen fogalmazva: szakmai szemléletváltozásnak — kell lezajlania ahhoz, hogy elkezdődhessék a tudatos informatikai rendszerépítés." — írják a szerzők. [26. p. 2. bekezdés] E szöveg alapján úgy tűnhet, hogy a magyar levéltárak tekintélyes része a mai napig sem alakította ki rendszerét, nem végzett és végez rendezést, segédletkészítést. Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem: több mint nyolcvan közlevéltárunk és nyilvános magánlevéltárunk egy kivételével már rég kialakította levéltári anyagának rendszerét, és anyaga minimum elfogadható színvonalon rendezett; a segédletkészítésben kétségtelenül valamivel rosszabb a helyzet, de a szerzők minősítése ebben a vonatkozásban sem állja meg a helyét. A 33. oldal utolsó bekezdésében a levéltárak arculatformálásának szükségességéről olvashatunk. Itt található meg azoknak az eszközöknek a leírása, amelyek alkalmazásával (emlékezzünk a bevezetésre: „a jelenlegi helyzeten változtatni tudó és akaró szakemberek" által „középtávon") megvalósulna az új szakmai rend, a levéltárak új világa, és ebben már nyilvánvalóan helye sem lenne a konzervatív szemléletűnek, az informatika iránt nem elég elkötelezettnek megbélyegzett levéltárosoknak. A szerzők szerint ugyanis „felesleges arculattervezésről beszélni addig, amíg a levéltár nem dolgozza ki intézményi filozófiáját és — ennek szolgálatába állítva — hatékony személyzeti politikáját, illetve nem igazítja a szervezeti és működési szabályzatát, belső ügyviteli rendszerét és vezetési stílusát a kor követelményeihez. Mindez a gyakorlatban a munkaerő humánus, de céltudatos szelekcióját, az intézmény céljának és a dolgozók feladatköreinek pontos meghatározását, feladatorientált tréninget, folyamatos ön- és továbbképzést, a feladat megértésén alapuló elkötelezettséget, motivációt, mérhető teljesítményeket, szigorú monitoringot és számonkérést, rendszeres dolgozói visszajelzést és teljesítmény-arányos javadalmazást jelent. " [Külön kiemelések tőlem — L.J.] Úgy vélem, bővebb kommentár nem szükséges fenti sorokhoz, illetőleg a belőlük sugárzó szellemhez. Csak néhány rövid megjegyzést tennék: „személyzeti politikát" az elmúlt szocialista korszakban kellett kidolgozni és folytatni, a rendszerváltozás óta helyesebb pl. személyügyi politikáról beszélni; „vezetési stílusa" nem intézménynek, hanem vezetőjének, vezetőinek van; a „munkaerő szelekciója" kifejezés mindkét szavát egyenként és együtt is furcsának, sőt megalázónak tartom (a fentebb hivatkozott Elektronikus Kormányzati Program sokkal szimpatikusabb módon, nem szelekcióval, hanem képzéssel, továbbképzéssel képzeli el a közigazgatási személyzet informatikai tudásában meglévő hiányosságok felszámolását); a levéltári közintézmények feladatait a jogállamokban törvény határozza meg, nem pedig bizonyos „filozófiák"; és végül: kíváncsi lennék, hogyan valósul meg a levéltári munkák összessége vagy legalább a többsége esetében a teljesítmény mérése, a mennyiségi és minőségi szempontok figyelembevétele? 64