Körmendy Lajos: Levéltári informatika. In: Körmendy Lajos (szerk.): Levéltári kézikönyv. Budapest, 2009, Osiris – Magyar Országos Levéltár, 637–732.
7. LEVÉLTÁRI INFORMATIKA • SZERK. KÖRMENDY LAJOS - 7.3. LEVÉLTÁRI INFORMÁCIÓ ÉS LEÍRÁS • KÖRMENDY LAJOS - 7.3.2. A levéltári leírás - 7.3.2.2. Az ISAAR(CPF)
660 » 7. Levéltári informatika se: ISAAR[CPF]). Az ISAAR fogadtatása már korántsem volt olyan sikeres, mint a testvérszabványáé, de a nemzetközi életből nem tűnt el, és pár éve (2004-ben) megjelent a második kiadása is. Az ISAAR 31 adatelemet 5 információs területre csoportosít: ♦ Azonosító adatok (az iratképző neve[i], azonosítói). ♦ Leírási adatok (az iratképző története, jogállása, működése, funkciói, mandátuma, szervezeti felépítése, a vele kapcsolatos dátumok, általános kontextus). ♦ Kapcsolatok adatai (kapcsolódó szervezetek, személyek, a kapcsolat típusa, leírása, időpontjai). ♦ A leírást ellenőrző adatok (a leírás egyedi azonosító kódja, szabálya, státusa, részletessége, nyelve, felülvizsgálata, a leíró intézmény). ♦ Az iratképző és a levéltári forrás közötti kapcsolat (a kapcsolódó források azonosítói és címei, kapcsolódás az ISAD[G]-hez vagy más iratleíráshoz). Az ISAAR-ral nem írható le a levéltári anyag, nem szól a levéltári információ elemeiről, az azonosító adatokról, a tartalomról és a struktúráról, mindezeket az ISAD(G)re vagy más szabványokra hagyja, az ISAAR csak az iratképző és az iratlétrehozás körülményeinek nagyon részletes leírására szolgál, azaz csak a kontextussal foglalkozik. Fölmerül a kérdés, hogy miért volt szükség egy külön szabvány kidolgozására, hiszen az ISAD(G)-ben van egy külön információs mező a kontextus számára, elég lett volna csak azt bővíteni. Az ISAAR első kiadásának bevezetőjében olvasható indoklás szerint azért, hogy a több helyen őrzött fondok egyesíthetők legyenek. Ez a magyarázat nem nagyon meggyőző, a valódi indok inkább alapvető szakmai elvek eltérő megközelítéseiben gyökerezik. A fondkoncepción alapuló provenienciaelv egy fondképzőt feltételez, és az egész irategyüttest (a fondot) az iratképzőre építi. A szervek azonban átalakulnak, megszűnnek, összeolvadnak vagy szétválnak, funkciójuk, kompetenciájuk változik, a levéltáros pedig ilyenkor lezárja a fondokat, illetve újakat nyit. Az állandó változás miatt a kutatónak nehéz követnie az iratok „folyamát”, és kénytelen fondról fondra lépni, ha át akarja tekinteni egy hosszabb periódus témájába vágó iratait. Az ausztrál levéltártudományban és -gyakorlatban ezt kiküszöbölendő dolgozták ki az 5.2.1.1. pontban már említett ún. sorozatelvet. Ennek értelmében például az egy funkcióhoz köthető fondrészek egy iratfolyamot, azaz sorozatot alkotnak, mert az iratok folyamatossága fontosabb, mint az iratképzőhöz való kötődés. így egy fond anyagát 6- 8-10 sorozatba is eloszthatják. (A sorozatelv nem a pertinenciaelv újrafogalmazása, mert a különböző iratképzők iratait csak egymást követően lehet egyesíteni.) Mivel egy sorozat több szerv teljes vagy részleges tevékenységének eredménye lehet, az iratképzőket és az iratokat nem célszerű a leírásnál szorosan együtt kezelni, azokat el kell választani. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének összekapcsolva, ellenkezőleg, ausztrál vélemény szerint többszörös keresztkapcsolat állítandó fel az iratképzőkre és az iratokra vonatkozó információk között. Fia egy levéltári intézmény sorozatait az ISAD(G)-vel írjuk le, akkor egy-egy szerv leírását (kontextus) annyiszor kellene ismételni, ahány sorozatba kerültek az iratai, ez pedig re-
