Körmendy Lajos: Gondolatok a számítógépről, a felelősségről és a szakmáról. Levéltári Szemle, 40. (1990) 3. 11–14.

módszert keresett. Közismert, hogy a levéltári kutatás nem direkt (azaz a keresett anyagra közvetlenül irányuló), hanem indirekt jellegű, és az általánostól halad az egyedi felé, egyre inkább szűkítve a szóba jöhető iratok körét (az illetékes szerv iratanyaga, ezen belül az illetékes részleg irategyüttese, majd ennek egy sorozata, tétele, ügyirata, végül irata, azaz fond, állag, sorozat...). Bármennyire igazak is a fentiek, ettől a computer nem fog megváltozni, mert az ő logikája a könyvtároséhoz áll közelebb. Ráadásul a kutatók is kitartóan igénylik a — nevezzük ezentúl így — direkt segédleteket, sőt, századokkal korábban is készítettek szakmai elődeink indexeket meg lajstromokat, mégpedig nem véletlenül. Senkinek nem kell kétségbeesni, nem szükséges a proveniencia elvét sutba dobnunk, az iratok szétszedését senki sem kívánja, sőt a számítógép a jelek szerint egy olyan eszköz, amely megvalósíthatja a direkt és az indirekt segédletek szintézisét, hiszen több szempont szerint csoportosítva lehet az adatokat lekérni, rendeztetni a géppel, úgy, hogy az alap adatbázis változatlanul is maradhat. Ehhez viszont részben meg kell változtatnunk a szemléletünket. Többször is tanúja voltam történészek és levéltárosok vitájának, itthon és külföldön egyaránt, melyben az előbbiek arra próbálták rávenni az utóbbiakat, hogy minél több direkt segédletet készítsenek, és ne mellőzzék a tematikus segédleteket sem. Mindkét fél a saját szemszögéből nézte a problémát, és mindkettőjüknek igaza volt. A számítógép megkönnyíti direkt segédletek készítését, és — véleményem szerint — oldani kellene a levéltárosi körökben meglévő averziót a tematikus feldolgozással szemben is. Esetünkben ez azt jelenti, hogy olyan általános érvényű, tehát nemcsak egy adatbázisnál vagy intézményben, hanem lehetőleg az egész szakmában használható thesaurusokat kellene kidolgozni, melyek hosszú távon szolgálnák egyes segédlettípusok elkészítését, ül. irattípusok tematikus feldolgozását. A gondos tervezés, méghozzá elsősorban a szakmai tervezés kulcsfontos* ságú. A feldolgozandó anyagot és a várható kutatói igényeket elemezni kell, majd szembesíteni egymással. Ezt követően meg kell keresni a „legkisebb közös nevezőt", vagyis azokat az adatkategóriákat, melyek a kérdéses iratokból belátható időn belül „kivonhatók", és belőlük egy olyan adatbázis építhető, ami a kutatók komoly érdeklődésére tarthat .számot. Az előbbi példát felidézvén: milyen mélységig lemenőén milyen helységeket vegyünk bele az adatbázisba; egy helységgel kapcsolatosan milyen adatokat (jelenlegi, ill. korábbi elnevezéseket, megyét, járást, pontos levéltári jelzetet stb.) kutassunk ki milyen irategyüttesekből; hogyan tegyük áttekinthetővé (esetleg további osztással) a nagyon gyakran előforduló, ill. az önmagukban nem értékelhető adatokat (pl. Budapest) . . . Ha kellően gondos a tervezés, és következetes a végrehajtás, akkor nem fulladhat ki az adatbázis építése. A hiányzó vagy bizonytalan adatok pótlása „menetrend szerint", szervezetten történhet: pl. kilistáztathatjuk egy-egy levéltári egységből (fondból vagy akár egy-egy csomóból) a pótlandó vagy felülvizsgálandó adatokat — így a hiány nem alaktalan massza, nem elbátortalanító. (Természetesen az ilyen adatoknak sohasem szabad meghaladniuk az adattömeg 3—4 százalékát, ez lényegében tervezés és pontos feltárás kérdése.) Véleményem szerint az optimális az, ha a levéltár mindennapi munkájának eszközévé lesz a computer, tehát a hétköznapi feladatok egy részét is már eleve úgy tervezik, hogy annak eredménye számítógépen is hasznosítható legyen. Közismert, hogy az emberek akkor barátkoznak meg az új munkaeszközökkel, ha azok hatását közvetlenül érzik, tehát tapasztalják, hogy munkájuk hatékonysága megsokszorozódik. Nagy, központi adatbázisok építésének menedzserei sokszor panaszkodnak a munkatársak érdektelensége miatt. Ez szinte törvényszerű, 13