Haraszti Viktor: Digitalizálás a gyakorlatban. Levéltári Szemle, 52. (2002) 4. 3–18.

szoftver elemeinek szükségszerű, egyben kényszerű átadásával, ami a levéltár informatikai fejlesztésében kényszerpályát indíthat el. Levéltári szakmai körökben is felmerült, hogy a Magyar Országos Levéltár vállalja fel ennek a feladatnak a koordinálását, de ez a már működő levéltári nyilvántartó programok futtatásakor sem ment zökkenőmentesen. Be kell látni: ekkora nagyságú feladatra a Magyar Országos Levéltár nincs felkészülve, és ez jelenleg nem is tartozik feladatai közé. Hathatós intézkedések hiányában viszont marad az egyes levéltárak magára hagyatottsága, pedig pont az informatikai fejlesztések azok, amelyek a legköltségesebbek és a legnagyobb buktatókat is hordozzák. Véleményem szerint egyetlen megyei levéltár vezetője sem ítélhető el azért, mert nem képezi át magát informatikussá. Ahhoz, hogy a levéltárak több-kevesebb hozzáértéssel, sikerrel alakíthassák informatikai jövőjüket, nem hiányozhat a levéltárosi szaktudás, tapasztalat, de — szakfelügyelői tapasztalataim alapján is állíthatom — óriási igény lenne a megoldandó kérdések informatikai szakmai háttértámogatására is. Amíg ebben nem történik változás, minden digitalizálásra fordított energia, munka komoly ráfordításokkal akár, de használhatatlan végeredményeket hozhat, minden jóakarat és jó szándék mellett. De míg a gazdasági élet szereplői ezt a luxust megengedhetik maguknak, addig a feszes és szűkös költségvetéssel gazdálkodó levéltárak esetében minden forint beruházás többszörösen értékes és éppen ezért hibás döntés esetén a következmények is sokkal mélyrehatóbbak lehetnek. 18