Cseh Gergő Bendegúz – Körmendy Lajos – Rácz György: Digitalizálás a levéltárakban. Levéltári Szemle, 52. (2002) 3. 3–18.
Digitalizálás során analóg információkat (pl. egy irat képét) kettes számrendszerben (azaz digitális módon) rögzítünk számítógép segítségével. A kettes számrendszer azt jelenti, hogy a számítógép igen-nem információk alapján építi fel a képet. Például egy fekete-fehér digitális kép úgy készül, hogy a szkenner sorról-sorra, egy-egy soron belül pontról-pontra haladva „letapogatja" a másolandó képet, és az adott képpontra vonatkozó információt digitális formában küldi el a számítógépnek, amely azt feldolgozza a memóriájában és elraktározza a háttértárában (merev lemez). Az irat teljes képe tehát az egyes képpontokhoz rendelt digitális információkból áll össze. A digitalizáló készülékek általában képesek a pontsűrűséget változtatni, tehát beállítástól függően több vagy kevesebb pontra bontják a „letapogatott" képet (iratot). Kevés ponttal szkennelve kontrasztos képet kapunk, a kép élessége azonban nem nagyon jó, tehát a vékony vonalak és az árnyalatok eltűnhetnek. A sok pontot tartalmazó (nagy felbontású) digitális kép általában kevésbé kontrasztos, viszont a vékony vonalak és az árnyalatok jól látszanak. Értelemszerűen ha a számítógépnek sok pontra vonatkozó információt kell elraktároznia, akkor egy kép, pontosabban az azt tartalmazó fájl mérete nagy lesz. Kisszámú kép esetén ennek nincs jelentősége, de sok ezer nagy felbontású képnél már nagyon sok helyre van szükségünk a számítógépünk háttértárában. Egyre több digitalizáló készülék képes színes képet készíteni. A színes digitalizálás technikai leírása meghaladja ennek a tanulmánynak kereteit, annál is inkább, mert a színes elektronikus képek jelentősége a levéltárban — jelenleg — kb. ugyanolyan marginális, mint az analóg megfelelőjüknek, a színes filmnek és nagyításnak. Azt azonban meg kell említeni, hogy a színes digitalizáló berendezések és munkafolyamatok bonyolultabbak, lassabbak és drágábbak, mint a fekete-fehér technológiájúak, a háttértárigényük pedig óriási. Megkülönböztethetünk digitális fényképezést és szkennelést. A különbség ugyanaz, mint ami az analóg világban a fényképező- és a fénymásoló gép között fennáll: a fényképezőgépnél az egész tárgyról (iratról) egyszerre, lencsén keresztül jut a fény a fényérzékeny anyagra (filmre, lemezre), a fénymásoló gépnél pedig egy szerkezet sorrólsorra világítja meg az iratot, és a visszavert fényt a fentebb leírt módon feldolgozza. A technika jelenlegi állása szerint a digitális fényképezőgép megfelelője a klasszikus (analóg) fényképezőgép, amivel elsősorban tárgyképet készítünk, nem pedig dokumentumfotót. (Ha egy iratot tárgyként fotózunk — megfelelő nyersanyaggal és felszereléssel —, akkor az irat egészét fényképezzük az árnyalatokkal és a forma hangsúlyozásával, míg az írás szürke és kissé elmosódott lesz. A dokumentumfotónál viszont a forma részletei vagy elvesznek vagy jellegtelenné válnak, az írás viszont rendkívül éles, a kontrasztos lesz. A levéltárakban leggyakrabban alkalmazott tárgyfotók a pecsétfelvételek.) A digitális fénykép árnyalatgazdag képe rengeteg pontból áll össze — általában sokkal több pontból, mint a szkenner képe — ennek megfelelően óriási a háttértárigénye. Manapság már kaphatók olyan mikrofilmkamerák, amelyek egyaránt készítenek hagyományos és elektronikus felvételeket: az egyik (a mikrofilm) készülhet biztonsági céllal, a másik (a digitális felvétel) pedig kommunikációs alkalmazásokra. Bár ez a berendezés ideálisan ötvözi a két technológiát, a jövője kétséges, mert egyrészt behatárolt az alkalmazási területe — csak az adott kamerán készült mikrofilmeknek van digitális párjuk, míg egy mikrofilm-szkennerrel bármely mikrofilmről készíthető 4
