Buzási János: A számítástechnika alkalmazásának jelene és jövője a Magyar Országos Levéltárban. Levéltári Szemle, 35. (1985) 2. 13–18.

— A levéltárakban a mai napig felhalmozott elsődleges információ a maga nyers formájában, közvetlenül nem alkalmas gépi rendszerezésre, feldolgozásra vagy közvetítésre. Ez még a viharos gyorsasággal fejlődő technikai lehetőségek mellett is valószínűleg hosszú ideig így lesz. Egyedüli kivételt az eleve számítógépes feldolgozásra szerkesztett dokumentáció jelent. A levéltári információ tehát bizonyos előkészítő fázison keresztül jut el a számítógéphez, ami többkevesebb munkát, több-kevesebb költséget feltételez. Sajnos, egyelőre úgy tűnik, hogy költségből inkább többet, mint kevesebbet, sőt, néha nagyon sokat. — Mivelhogy a levéltárak tudvalevőleg nem dúskálnak a földi javakban, s bármily meglepő, az Országos Levéltár sem, előzetes vizsgálódásaink során nagy figyelmet szenteltünk a ráfordítás/haszon összefüggésnek. Még jó néhány külföldi levéltári intézmény felfogását is igyekeztünk megismerni. Ennek a rövidke cikknek a keretében nem lehet részletezni, hogy a ráfordítás/haszon öszszefüggés miféle elemekből tevődhet össze, és ezeknek az elemeknek milyen korrelációi hogyan határozzák meg az összefüggés értékét. Számunkra csupán a tanulság a fontos, amely egyébként aligha szorul különösebb bizonyítási eljárásra: bármely számitógépes információs rendszernél a munka- és költségráfordítást megfelelő társadalmi igénnyel és társadalmi haszonnal igazolni kell. Szolgáljon vigaszul, hogy a kezdeti időszakban a számítástechnika levéltári alkalmazásának befogadtatása, meghonosítása önmagában is társadalmi haszonként könyvelhető el, de ezt az időszakot nem nyújthatjuk a végtelenségig. — Valamely történetileg kialakult levéltárban őrzött releváns információk összességét nem lehet egyetlen gigantikus információs rendszerbe foglalni, legalábbis belátható ideig még nem. Ugyanez egy egész levéltári hálózatra vonatkoztatva még nagyobb képtelenség. Ma már látható az erről alkotott kezdeti elképzelések végtelen naivitása. Az egyetemes levéltári tezaurusz úgyszintén légvárnak bizonyult. Mellesleg, az új és még újabb információtechnikák az információs tezauruszt gyakorlatilag feleslegessé tették. A mi dolgunk csak egyszerűsödött azzal, hogy kisebb, célirányosan szervezett rendszerekben kell gondolkodnunk. És ha már egyszer az a bizonyos univerzális rendszer úgysem valósítható meg, akkor az egyes rendszerek fogalmi struktúráinak kompatibilitása sem abszolút követelmény. Itt tartunk ma. •— Volna még egy, az Országos Levéltárnál általánosabb érvényű tanulság: egyelőre a vártnál sokkai nehezebb leküzdeni a számítástechnika alkalmazásával szembeni idegenkedést. Ezt az egyre humánusabb információfeldolgozási és szolgáltatási (vulgo: segédletkészítési) eljárást még ma is sokan, főleg azok, akik nem tudják, hogy tulajdonképpen miről is van szó, egyfajta szent borzadállyal, ha nem ellenségesen szemlélik. Előfordul olykor kifejezett aknamunka is. Ilyen közegben a számítástechnika alkalmazását végleg elfogadtatni és meggyökereztetni csak meggyőző eredményekkel lehet. Miután igenlő választ kaptunk általánosságban feltett kérdésünkre, hogy tudniillik van-e létjogosultsága a levéltári munkában a számítástechnika alkalmazásának, tisztán akartunk látni abban a kérdésben is, hogy most aztán milyen jellegű feladatok megoldására használjuk a számítógép adta lehetőségeket. Nyilvánvaló, hogy olyan feladatok megoldására, amely feladatok megoldása szükséges. A szükségesség szempontjából mindegy, hogy a kiépítendő információs rendszer tudományos vagy kulturális, igazgatási stb. célokat szolgál-e, illetve ezeket együttesen. Teljesen közömbös továbbá, hogy a rendszer mennyi információt foglal magában. A szükségesség kérdésének eldöntéséhez elég az a tény, hogy a feladat megoldása iránt reális igény van, de a feladat számítógép nélkül egyáltalán nem, vagy pedig csak lényegesen alacsonyabb hatásfokkal oldható meg. 14