MUNKATERVEK, BESZÁMOLÓK, HOSSZÚ TÁVÚ KONCEPCIÓK

Szögi László: Az egyetemi levéltárak feladatai. • 1986. [LSZ 1986/3. 3-10. p.]

tem történetének egy-egy fejezetét már kellő forrásbázis alapján írták meg, s bizonyára minden intézményben születtek kisebb-nagyobb levéltári anyagon is alapuló dolgozatok, mégis úgy érzem, a magyar művelődés-, tudomány- és felsőoktatás-történetnek még igen nagyok az adósságai. Az egyetemek és a hazai felsőoktatás-történet iránti érdeklődés, mintegy másfél évtizeddel ezelőtt kezdett megélénkülni és az érdeklődés többek munkájának eredményeként, akik közül Ladányi Andor kollégánk kezdeményezéseit kell kiemelnünk, önálló felsőoktatás-történeti kiadványsorozatban, ezen belül forráskiadványokban és bibliográfiákban öltött testet. E munkálatokat a Székely TJyörgy professzor vezette felsőoktatás-történeti munkabizottság igyekezett koordinálni, amely jelenleg, mint a Nemzetközi Egyetemtörténeti Bizottság Magyar Nemzeti Bizottsága működik. A nemzetközi bizottságban Magyarország képviselője Sinkovics István professzor. Központi irattár, méghozzá gondosan kezelten és szép rendben a legtöbb régi alapítású egyetemünkön működött. Több helyütt levéltárnoki tisztséget viselő hivatalnokról is tudósítanak az egyetemi évkönyvek, ez azonban nem volt több, mint irattárosi kezelői tevékenységet végző beosztott a rektori hivatalok apparátusában. A XX. század háborúi szerencsés módon kevés pusztítást okoztak az egyetemek iratanyagában. 1949 után azonban döntő változások következtek be. A régóta szükséges és hasznos reformintézkedések, s a logikus szervezeti változások mellett számos olyan intézkedésre került sor, amelyek ésszérűtlensége magyarországi méretekben már kezdettől látható volt. Az egyetemi képzés mértéken felüli széttagolása, s több esetben anyagi és tudományos háttér nélküli új törpeegyetemek létrehozása, majd akár rövid idő múlva ezen intézkedések visszavonása, s vele szöges ellentétben állók kiadása nem volt szokatlan az 1949—1956 közötti években,2 sőt utórezgései a hatvanas évek elejéig, közepéig tartottak. A sokszor áttekinthetetlen változtatások tömege teljesen szétzilálta az egyetemi ügyvitel rendszerét, s mivel mindez időben egybeesett az új, csoportszámos iratkezelési rendszer bevezetésével, s a mindenütt jelentkező kampányszerű selejtezésekkel, az irattárak egyre inkább elhanyagolt állapotba kerültek, s több esetben pótolhatatlan pusztulások is bekövetkeztek. Az oktatási reformok végrehajtása közben, az új forradalmi lendületű fejlődés során érthetően háttérbe szorult az egyes intézményeknél a jogfolytonosság gondolata, az egyetemek történetiségének kérdése, a tudományos kutatások egymásraépülésének alapelve. A kor érdeklődése inkább az egyetemi ifjúság forradalmi hagyományainak vizsgálatára irányult, mint a magyar felsőoktatás és művelődés egyéb kérdéseire. E jelenség a fejlődés szükségszerű velejárója volt, negatívumként inkább azt a hatást kell elkönyvelni, amit a történeti értékek iránti részleges vagy teljes közömbösségben, a történeti érzék hiányában definiálhatunk, méghozzá igen széles társadalmi rétegekben. E jelenség esetenként sajnos az egyetemek vezetői között is jelentkezett, hisz csak így fordulhatott elő, hogy pl. egyetemi tanácstermekből válogatás nélkül „sülylyesztőbe" kerültek rektori és dékáni arcképcsarnokok, hogy régi egyetemi relikviákat hagytak elkallódni, jobb esetben múzeumok raktáraiba kerülni. Az egyetemi levéltári anyagok sem kerülhették el sorsukat. Papírgyűjtés címén indokolatlan mértékű, s sajnos sokszor szakszerűtlen selejtezések ritkították mennyiségüket, s szerencsés esetben a maradék további őrzésre állami levéltárakba, rosszabb esetben nedves alagsori helyiségekbe került. Az már további s valóban véletlen szerencsétlenség, hogy budapesti tudományegyetem levéltárba adott legrégibb iratai — hangsúlyozom, hogy szerencsére nem minden írott forrása —, 1956 novemberében a Magyar Országos Levéltár égésekor megsemmisültek. 4