SZAKMAI KÉPZÉS

Levéltári - Menne-Haritz, Angelika: Levéltárosképzés a XXI. századnak. • 1993. [LSZ 1993/4 66-85. p.]

szakma jellegéhez, hagyományaihoz, külső vagy belső kényszerűségeihez és történetéhez.3 A levéltárosképzés kezdetei Európában a XIX. század elejéig nyúlnak viszsza. Az „École des Ghartes"-tal Párizsban, 1821-ben4 és az „Archivalisches Unterrichtsinstitut"-tal a Königlich Bayerisches Allgemeines Reichsarchiv-ban ugyanebben az évben,5

továbbá a bécsi „Institut für österreichische Geschichtsforschung"-gal (IföG)6

valamivel később, 1854-ben létesült speciális képzés levéltárosok számára. Spanyolországban a levéltárosképzés 1856-ban, az „Escuela de Diplomatica"-val kezdődött.7

A legrégibb olaszországi levéltárosiskola már 1770-ben megnyílt Milánóban. Ezt Olaszországban 1856-ig további hat iskola követte.8 Az intézményesített képzés kezdetének időpontja a szakmára az adott országokban ma is érződő hatással volt. Olaszországban, ahol a levéltáros-iskolák akkor kezdtek működni, amikor a levéltárak még, mint a bizonyítéknyújtás eszközei, elsősorban jogi célokat szolgáltak, a szakma a 60-as évekig erősen jogászi irányultságú volt. Franciaországban, Ausztriában és Németországban olyan időszakban kezdték a képzést, amikor inkább a történeti kutatásnak volt szüksége specialistákra. A középkori történelem iránti fokozott érdeklődéssel fedezték föl a jogbiztosítás céljából megőrzött okleveleket, mint történeti forrásokat. Az oklevelekkel végzett munkához a levéltárosoknak a történeti segédtudományok, az oklevéltan, a paleográfia, a címertan, a pecséttan és a kronológia ismeretére volt szükségük. Ez a szükséglet hozta létre a XIX. században a levéltáros-iskolákat, mint a történettudományi továbbképzés olyan intézményeit, amelyek egyúttal levéltárosi képesítést is nyújtanak. A levéltárosképzés már nem csupán jogi, hanem történeti irányú is volt. A történeti stúdiumok kiegészítéseként arra kellett a levéltárosokat felkészítenie, hogy a forrásokat fel tudják dolgozni és publikációkban, forráskiadásokban a történeti kutatás rendelkezésére tudják bocsátani. A képzés lényegét a történeti források feldolgozásának praktikus eszközei, a segédtudományok alkották. Az oklevéltant levéltári alkalmazásban kiterjesztették az újkori iratanyagra, s mint „irattan", ez lett a speciálisan levéltárosi képzés egyik központi tárgya.9 Az 1949 után Nyugat-Németországban újból létrehozott levéltáros-iskolákban a korábbiakhoz képest nagyobb súlyt kapott a levéltártudomány, s a levéltár-szakra meghatározó befolyással voltak Johannes Papritz új gondolatai.10 Mindamellett továbbra is megmaradt a segédtudományok és a történettudományi továbbképzés egyértelmű túlsúlya, s ez mind a marburgi levéltáros-iskola óraszámaiban és záróvizsgáiban, mind a felvételi követelményekben megmutatkozott.11 A jelenlegi helyzet A hagyományos levéltárosképzés ma több problémával küzd. A képesítési igények szemmel láthatóan megváltoztak, ám a járt út legcsekélyebb módosítása is igen nehéz. Az alkalmazkodási kísérletek sok energiát emésztenek föl.12 Franciaországban pl. 1991 januárja óta az „École du Patrimoine"-nal, mint az „École des Chartes" kiegészítésével, új formákat próbálnak ki. Majd elválik, hogy ezek továbbvisznek-e, vagy pedig inkább csak az írott történelmi emlékek őrzőinek hagyományos képét erősítik. Á szakmai tevékenység valamennyi vizsgálat alá vett jelenségében észlelhető egy tendencia, amelyre a képzésnek reagálnia kell: a levéltárosok egyre inkább rájönnek, hogy nem a raktáraikban elfekvő papír, pergamen vagy mikrofilm számít, hanem a bennük rejlő információ.13

A levéltárak s velük együtt az őket finanszírozó társadalom számára ezeknek az anyagoknak semmiféle ér-67