IRATANYAG HASZNÁLATA - Kutatás, tájékoztatás, ügyfélszolgálat
Nyerges András (szerk.): Levéltár és nyilvánosság - Levéltári Napok BFL, 1992 (Budapest, 1993) - Karsai László : Egy történész bolyongásai a magyar levéltárak útvesztőiben
Karsai László Egy történész bolyongásai a magyar levéltárak útvesztőiben Amikor 1983-ban elkezdtem kutatni a magyarországi cigány Holocaust történetét, hamar rájöttem egy alapvető különbségre: míg a nagy budapesti levéltárakban (üdítő kivétel csak a Honvédelmi Minisztérium Irattára volt) a levéltárosok és az illetékes minisztériumi tisztviselők többsége ott akadályozta munkámat, ahol csak tudta, vidéken első szóra mindenfajta iratanyagot megkaptam. Talán érthető, hogy kitörő örömmel fogadtam 1988-ban az akkori művelődési miniszter (egyébként civilben történész) azon bejelentését, hogy készül az új levéltári rendelet, amely minden 30 évnél régebbi iratanyag kutatását lehetővé teszi. Képzelhető volt csalódásom, amikor végül megjelent a 118/1989. (november 22.) kormányrendelet. Ez látszólag rendkívül korszerű, liberális volt, csak az állam — üzemi— és szolgálati titkot tartalmazó iratokat, illetve a külpolitikai érdeket, valamint a személyiségi jogot sértő iratokat vonta korlátozás alá. Ami már első olvasásra minden érdekeltnek (tehát elsősorban a levéltárosoknak és a történészeknek) feltűnt, az volt, hogy a rendeletalkotók, ne firtassuk, hogy milyen okokból, nem határozták meg, mi minősül államtitoknak. Definíciójuk: „minden, ami fontos érdeket sérthet", ahhoz vezetett, hogy boldog-boldogtalan, mindenféle rendű és rangú minisztériumi csinovnyik „titkosíthatott" mindenféle levéltári anyagot is. Azon szinte csak mosolyogni tudtam, hogy pl. a KEOKH anyagait 1989-ben 90 évre visszamenően zárolták. Mivel egy 1927-ben létrehozott intézményről van szó, 129
