LEVÉLTÁRI ANYAG TUDOMÁNYOS, MŰVELŐDÉSI CÉLÚ FELHASZNÁLÁSA
Tudományos feltárás, forráskiadványok - Bolgár Dániel: Levéltári kánon és egy tapasztalatlan történetíró. Hozzászólás a Gyáni Gábor: Levéltári kánon és történetírói tapasztalat című tanulmánya nyomán kibontakozó vitához. LSZ 59. (2009) 2.
VITA BOLGÁR DÁNIEL LEVÉLTÁRI KÁNON ÉS EGY TAPASZTALATLAN TÖRTÉNETÍRÓ HOZZÁSZÓLÁS A GYÁNI GÁBOR: LEVÉLTÁRI KÁNON ÉS TÖRTÉNETÍRÓI TAPASZTALAT CÍMŰ TANULMÁNYA NYOMÁN KIBONTAKOZÓ VITÁHOZi Gyáni Gáborral vitatkozó írásában Katona Csaba említést tesz a Heves vármegye levéltárában a kiegyezés után véghezvitt (és a századfordulón is folytatódó), eredendően helyhiányból következő, nagyszabású selejtezésről, bár talán helyesebb lenne pusztításról beszélnem.2 Az akcióknak részben a korabeli történettudomány nézőpontjából hasznavehetedennek és jelentéktelennek számító iratok estek áldozatul, részben pedig az önkényuralmi korszakban keletkezett, az akkori mainstream történetírás számára is (idővel) értelmezendőnek számítóak.3 Utóbbi iratokra nyilván azért is esett az újra alkotmányosan működő vármegye választása, mert az átmeneti állapot után helyreállítottként felfogott jogrend szemszögéből közömbös volt a tartalmuk, a bennük foglaltak úgyszólván nem létezőknek számítottak, de feltehetőleg hirtelenjében többeknek módfelett kínossá is vált sok minden abból, ami a megsemmisített papírokon állt. A levéltárnok, mint vármegyei tisztségviselő tehát ekkoriban még inkább a bürokratikus szakszerűséget és a politikai racionalitást érvényesítette, mintsem a historikusi logikát.4 Manapság azonban bármelyik levéltáros — Katona Csaba is — elborzad ettől az akciótól, sőt úgy találja, hogy megbocsáthatadan az a veszteség, amely a történettudományt érte, és fel sem merülnek benne a jogi—közigazgatási, illetve a politikai ésszerűség szempontjai. Úgy látszik tehát, hogy mostanra a levéltáros és a történész szakma szétbogozbatatlanul egymásba gabalyodott. így hiába csodálkozik Katona Csaba azon, hogy az ügyfél bele óhajt szólni az általa látogatott hivatal munkájába, és hiába hangsúlyozza Nagy Sándorral,5 hogy a céhbeü történészek csak kisebbségét alkotják az archívumot felkereső közönségnek, és hiába látja Pierre Nora ma már elsődlegesnek a levéltár emlékezeti—identifikáló funkcióját a történeti-dokumentáló szerephez képest,6 a levéltárosok maguk is rendre kutatóként pillantanak a gondjaikra bízott iratanyagra. Éppen ezért jogosult, sőt kiemelten fontos Gyáni kérdése: miféle rendben célszerű őrizni az iratokat, ha a történettudomány igényeit vesszük döntő jelentőségűnek, vagy mondjuk úgy, hogy ha történeti forrásként tekintünk a levéltárak falai közé zárt papirosokra? Véleményem kifejtéséhez először összefoglalom (és átfogalmazom) Gyáni Gábor vitaindítónak bizonyult cikkének7 szemszögemből leglényegesebb következtetéseit. írásának első felében arra jut, hogy az archívum kanonikus szerkezete korlátozza a történeti vizsgáló-1 Köszönet Halmos Károlynak, Lugosi Andrásnak és Szécsényi Mihálynak, amiért önzetlenül elmondták nekem a vita tárgyával kapcsolatos gondolataikat és engedték, hogy szemezgessek belőlük. 2 KATONA, 2009. 32-33. 3 www.hevesarchiv.hu (a letöltés ideje: 2009 áprilisa); DÓKA-MÜLLER-RÉFI OSZKÓ, 2000. 170., 191. 4 VÖ. NORA, 2006. 6. 5 KATONA, 2009. 32-33.; NAGY, 2009. 6 NÓRA, 2006. 6. 7 GYÁNI, 2009. Levéltári Szemle, 59. (2009) 2. sz. 52-32.